Acsai Tóth András: Az eleven idő fogságában – Bánki Éva Fordított idő trilógiájáról

Milyenek a túlélés esélyei egy kis közösség számára egy vallási fanatikusokkal, pszichopatákkal, ökológiai katasztrófákkal teli világban? Bánki Éva egy emberöltőnyi időn keresztül követi nyomon egy kora középkori sziget történetét.
A szereplők közül a főhős, Riolda az egyetlen ebben a felmenőket mélyen tisztelő, patriarchális világban, aki nem tudja pontosan, hogy kik a szülei. Lehet, hogy egy közkatona és egy szolgáló házasságából, de az is lehet, hogy Bandemag király és egy tündér nászából származó gyermek. Sokáig kétségbeesetten kutatja az igazságot, ám lassan ráébred, neki ebben a világban egyénként kell helyt állnia. Riolda individualizmusa többször is veszélybe sodorja a családját és a közösségét: saját kis szigetén felépít egy elfogadó, jó közösséget, amelyet ő maga olyan unalmasnak tart, hogy ilyen-olyan ürüggyel kétszer is világjáró útra indul.
Második „elcsatangolása” alatt következik be a Nyugati szél szigetének széthullása.
Bánki Éva nagyon sokféle társadalmat, emberi szerveződést mutat be trilógiájában, de a kalandok középpontjában mindvégig Riolda marad. Egy hercegi udvarban nevelkedett, az európai politikai viszonyokat is kiismerő asszony, aki nélkülözésben töltött kisgyerek-évei miatt mégis többnyire az elnyomottakkal azonosul. Soha nem elégszik meg egyetlen igazsággal, egész életében töpreng, keres, kutat. A harmadik kötetben, az Összetört időben aztán találkozik a róla szóló legendákkal is. Kiderül, hogy Normandiában már úgy emlegetik őt, mint a Vilmos-legendakör egyik mellékalakját, a „tündérszolgálót”, és több száz év múlva komoly történészek fognak foglalkozni majd a „tengerjáró királynő” alakjával. Ez a fajta hírnév vagy halhatatlanság egy cseppet sem vonzza Rioldát, őt két dolog érdekli: a saját életideje (fiatalsága) és a Nyugati szél szigetén élők, mindenekelőtt a gyerekei jövője és túlélése.
A küzdelem ezekben a mitikus történetekkel teli kötetekben mindvégig az eleven időért folyik: a túlélésért, a gyerekek jövőjéért, az ésszerű és élhető társadalom megteremtésért. Ám Riolda a regényciklusban kétszer is szembesül azzal, hogy a túlélés nem mindenáron való érték. Az Elsodort idő „Tökéletes városában” szembesül azzal, hogy létezhet túlélés az individuum teljes önfelszámolása árán is, az Összetört időben, a trilógia harmadik kötetében pedig csak az emberevés, a lealjasodás jelenthetné a személyes pusztulás alternatíváját. Riolda ilyen áron nem akar életben maradni. Ez a döntés nem is feltétlenül a sziget pusztulásának idején, a katasztrófa pilanataiban fogalmazódik meg benne, hiszen azóta éhezik (nem vesz semmilyen húst magához), mióta megtalálta az őrült Bandemag király „szakácskönyvét”. Miközben biztosítani akarja a gyerekei jövőjét, ő maga küzd a létezés iszonyatával.
Önként vállalt halála ezért is sugározhat méltóságot.
A főhős, a sziget, ahonnan elindulnak, majd visszatérnek a szereplők, Bánki költői, némelykor a misztikus gnómákat is idéző szentenciózus stílusa remekül összefogja a trilógia darabjait, és elfeledtetni látszik, hogy a három kötet felépítése mennyire különbözik. A Fordított idő I. mintha egy fejlődésregény sémáját ültetné kora középkori viszonyok közé, Az Elsodort idő különféle társadalmakat hasonlít össze, és nemcsak a kalandregényhez, hanem a tézisregényhez is közel áll, az öregedő Rioldát bemutató Összetört idő pedig a lélektani regény hagyományaival játszik – a három regény közül talán ez a legkimunkáltabb. Bánki mesterien összeköti az előző kötetekben félbehagyott szálakat, csak itt, a harmadik kötetben ismerjük meg a szorgok történetét mélyebben és Benjamin, a hírhedt ereklye-kereskedő egész „kalandor-pályáját”.
Nincsenek elvarratlan szálak, de a Riolda és a többi szereplő gondolatait közvetítő szabad függő beszéd azért egy csomó történést homályban hagy. Mindez illik is a regény homályos, ködös, középkorias atmoszférájához, ahol Rioldán kívül nem sokan törődnek a miértekkel, az okokkal és okozatokkal. Igy aztán soha nem tudjuk meg, hogy az agg Benjamin hogy talált el végül a szigetre, hogy Aldora királynő fia gnóm vagy szellem, hogy kicsoda ez a gyereket a szigetek közt kalauzoló Tengeri ember, hogy mi lett Fargeinnel és a feleségével.

Fotó: Bánki Éva Fordított idő trilógiája

Ez a bizonytalanság, eldönthetetlenség a regényciklus mesés-középkorias atmoszféráját hangsúlyozza: ebben a világban egy holttest „akarata” irányíthat egy hajót, itt a szorgok egymás gondolatait is láthatják, és örökké fiatal marad az, aki egy bizonyos forrásból iszik.
Ahogy azt sem tudjuk meg, hol van pontosan a Nyugati szél szigete. Valahol Észak-Angliához közel, Normandiától és Dániától nem nagyon messze – ám a tér-koordináták nem is nagyon számítanak, hiszen úgyis csak nagy szerencsével és „titkos tengeráramok” segítségével találhatnánk oda. Ezen a hangsúlyozottan kopár szigeten szinte semmi sem terem, már egy esősebb nyár éhhalálra ítéli az itt élőket, de mégis különféle nagyhatalmak „küzdenek érte”. A mórok ugródeszkaként tekintenek rá, a frankok, bár nem nagyon tudnak odahajózni, „számon tartják”, az írek ténylegesen is elfoglalják. Az apró, kopár sziget eközben tele van egy ismeretlen nép romjaival, a sziget közepén egy egészen különös, „lakhatatlan” palotával, melyet minden jövevény megpróbál kisajátítani. Én ezt a megkapóan „otthontalan otthont” kicsit a XX. századi Kelet-Közép-Európa metaforájának érzem.
Már az első és második kötet több kritikusa számot vetett a kora középkorban játszódó regény XXI. századi aktualitásával. Talán legerősebben a harmadik kötet kapcsán fog el bennünket ez az érzés. Pedig épp az Összetört idő hangsúlyozza, a történelem maga is egy mítosz, hogy a múltra vonatkozó minden tudásunk illúzió. Nemcsak a történelemben élők legendás „tudatlansága” miatt, és nem is csak azért, mert a politika (a regényben Nagy Károly birodalma) folyton-folyvást újraírni próbálja a múltat, hanem mert az idő „múlása” maga is alapvetően irracionális.
De ha a múltról ilyen keveset tudunk, akkor nem lehetséges, hogy a saját jelenünkben is vakon botorkálunk?
A trilógia szereplői meglepően sokat beszélgetnek az időről, és az idő „törvényeit” elég gyakran a tenger kiszámíthatatlanságával hasonlítják össze. Azért lehetséges bármilyen változás – elmélkednek –, mert az idő, mely fogságban tart minket, maga is eleven. Lényegében a történelem foglyai vagyunk valamennyien.

Bánki Éva: Összetört idő (Fordított idő III.)
Jelenkor Kiadó, Budapest, 2019.

*Első közlés

©Nászta Katalin – Az apokalipszis szerelmes vallomása

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük