Ahmed Amran: Várólista

Az éhségtől émelyeg a gyomrod, miközben minden étel szagától, sőt a gondolatától is elfog az undor. Ha mégis eszel egy keveset, az étel hamar távozna a testedből, mintha belsődet nem tartaná kellemes helynek; idegenkedik tőle, félti magát beteg sejtjeidtől, inkább menekülne, átszaladna rajta. Elmész a vécére, de nincs erőd ezt kinyomni, ha mégis sikerülne, végbélizmaid sokáig nem zárnak rendesen, órákon keresztül úgy érzed, mintha onnan bármikor kicsusszanhatna valami. Kimész az udvarra, a napsütés zavar téged, de az árnyékban dideregsz. Visszamenekülsz a semmibe, a nappali-háló szobádba. A fáradtságtól szédelegsz, pihennél, tán aludnál, de az álmatlanság napjaid egyeduralkodója. Leteszed a fejedet az unt párnára, de másra nem tudsz gondolni, csak arra, hogy ez miért pont veled történik? Felállítasz magadban egy bírósági ítélőtáblát, sorra veszed életed jó és rossz tetteit, mérleget vonsz, és ennek alapján nem találod a választ. Ám egy bizonyos tett miatt lelki fészkelődést érzel, és magadban védekezésül azt mondod: de hát Istenem, ez csak vicc volt, azért büntetsz?! Némi forróságot érzel szemeid hátsó udvarában, de ez a forró pára nem akar könnyé válni, a könnyezéshez szemizomerő kell, ezt régen nem tudtad. Akkoriban mindent természetesnek gondoltál, magától értetődőnek. Nehezen felállsz, sétát teszel a szoba egyik végéből a másikba. Nagyot sóhajtasz, kicsit pihensz a fotelben, és újból elkezded az elmélkedést. Elmélkedj nyugodtan, időd van, mint a tenger, tudod, a tenger, az a nagy kék, amiről a gyerekek meséltek neked. Felállsz újból, és az ablak üvegén keresztül bámulod a járókelőket, azt a koronát csodálod az egészséges emberek fején, amelyet csak a betegek látnak. Egy hét múlva újból oda kell menned, ahol ma voltál. A hosszú, rideg, zöld csempéjű folyosón órákat vársz, amíg beszólítanak; hiába, a halál járatára is hosszú a várólista. Érdeklődik majd a fehér köpenyes a hogylétedről, és te, mint művelt betegember jól tudod, hogy a kérdés mindössze az új kemoterápia-kezelés felvezető mondata; néhol a kérdésre nem kell a válasz. Te mégis azt szoktad válaszolni, hogy „tűrhetően”, miközben mindenki tudja – az orvos is –, hogy ez nem igaz. Ebben az esetben a válasznak csak fülre ható, helykitöltő szerepe van, tartalma nincs, hisz bármi is lenne a válaszod, ugyanaz következik utána. Az orvos mosolyog, és azt mondja, „örülök, hogy ezt hallom, optimistának kell lenni, minden rendben lesz”. Te mindig azt mondogattad, az élet legnagyobb ajándéka az, hogy nem ismerjük a halál időpontját és okát. Ezt miért mondtad? Míg éltél, miért foglalkoztál a halál dolgaival? Vagy te már előre tudtad, hogy ez esetedben hiányozni fog? Már akkor is ironizáltál? Most aztán tervezheted halálod időpontját és mikéntjét, a hibahatár nem lehet több mint néhány hét vagy néhány hónap. Az biztos, hogy már a halál repülőterén vagy, már csak a járatra vársz. Be kell látnod, hogy soha nem voltál elég bátor az élet dolgaiban, most sem vagy az ahhoz, hogy az egészet felborítanád. Azt mondanád, hogy nem megyek sehová, ahova engem beutalnak, nem érdekel a kemoterápia, én énekelni fogok akkor is, ha fájna a torkom, lakomázom akkor is, ha feszítene a gyomrom, rágyújtok egy kubai szivarra akkor is, ha beledöglenék, bekapcsolom a zenét, és addig táncolok, amíg a földre nem rogyok. Ahhoz sem vagy elég merész, hogy a magad járatának indulását te szabjad meg, pedig előtted ezt érdemesebb emberek megtették. Régen hülyéskedtél, azt mondtad bizonyos ügyekre, hogy sínen vannak, és hozzátetted: „mint József Attila”. Viccelődtél. Nem szégyellted magad, mert érzéketlen egészséges ember voltál; mondtad, és vártad a többiektől a nevetést. De miért nem vagy most bátor? Talán hiszel az orvosnak, miközben ő elköszönően néz rád minden terápia után. Merő önzésből a magad számára csodát vársz? Beláthatnád végre, hogy ez az élet csak az egészségeseké. Családtagjaid is alig néznek be hozzád, elkerülnek téged, félnek érintésedtől, sápadt, vérszegény arcodtól, a fejed látványától, ha nincs rajta kendő. Ha véletlenül náluk vagy, a kanaladat fertőtlenítik, ruháidat külön mossák. Nem emlékszel arra a mondásodra, hogy az ember az életbe egyedül jön és egyedül megy el? Végre magadtól, magad miatt valamit el kell érned az életben, olyat, amit te kezdeményezel, ami csak a te gondolatod. Ki kell lépned abból, hogy mindent a többiekért cselekszel, elég a tűrhetőségből, az áldozat és a jóságos szerepéből, nem unod? Legyél egyszer igazi önző, mint az egészségesek zöme. Párod régen otthagyott, miközben neked lett volna ezer okod őt otthagyni, de hát te a gyerekek és a társadalomi elvárások miatt ezt nem tetted. A gyerekek, miután végre-valahára munkát találtak, megköszöntek mindent, és elköltöztek; úgy vannak vele, hogy a saját gyerekeikért majd megteszik azt, amit tőled kaptak; ilyen alapon persze nem tartoznak neked semmivel, bár egyetlen szóval sem gátolták, hogy az unokákat segítsd. Nincs itt társadalom, melynek megítélésétől tartasz. Csak akkor veszed észre, hogy van társadalom, amikor a buszon és a villamosan nem kapsz ülőhelyet, miközben erősen szédelegsz a kemoterápia után. Temetésedre se gondolj, a temetés napján mindenkinek sok a tennivalója. A hétköznapra eső temetés nem jó, mert az emberek ilyenkor elfoglaltak, sok a dolguk. A hétvége sem alkalmas, mert programjuk van, az egészségesek már csak ilyenek, mint te voltál. Ha már sem a léted, sem a várt halálod nem bír fontossággal, akkor ragadd meg a bizonytalanságot, azt, ami a halálod ügyében nem jutott osztályrészül. Ezzel örökké tudsz uralkodni, te leszel az egyenletben az iksz, a változó, az ismeretlen. A gyerekek végig aggódni fognak, hogy anyjuk egyszer csak megjelenik, és vissza kell csinálniuk az egész örökségi mizériát, a ház és a garázs megosztását. Hát a házon és a garázson senki nem fog veszekedni. Az olcsón, készpénzért eladott ház és garázs ára a megnyitott nemzetközi bankszámládon lapul. Magad után húzod az elegáns kerekes utazóbőröndöt, a fejeden ragyog a kék fejkendő. Itt nem hosszú a várólista. Két óra múlva indul a kiválasztott járatod. Ott a nők egy része szokásból fejkendőt hord, nem fogsz feltűnni senkinek. Egy szállodában egyébként is fertőtlenítik a kanalakat, és külön mossák mindenkinek a ruháját. Ott énekelni fogsz még akkor is, ha fájna a torkod. Tudsz lakomázni akkor is, ha feszítene a gyomrod, rágyújtasz a tengerparton kubai szivarra akkor is, ha beledöglenél, bekapcsolod a magnót, és addig táncolsz a makulátlan homokon, amíg a földre nem rogytál.

*„A Lélek Gőze” novellakötet, Fekete Sas Kiadó, 2019 

Vélemény, hozzászólás?