Ahmed Amran: Zehra

A faluszéli házunk lépcsőfordulójának kis ablakából minden reggel látom őt a völgy felé lépkedni, a tizenegy birkájával. Mindegyik birkának nevet adott, a birkák neveit megtanította nekem. Bevallotta, hogy a legkisebbeket jobban szereti. Én is azokat szeretem jobban.
„Issz, issz” – ezzel a szóval terelgette a kis nyájat, mely ék alakban szélesre terült, egymáshoz ütődve, lassan haladva előre tülekedtek a birkák. A juhok reggel még restek, csak a zöld fű és a víz gondolata viszi előre őket.
Tisztán hallottam Zehra hangját, fülem megtanulta kiszűrni zümmögését a falu reggeli zajából. Két fejkendője van, az egyik világoszöld, a másik sötétkék. Ma a még lustálkodó napsugarak a világoszöld kendőjére estek, azonnal észrevettem a lépcsőházi ablakból.
Tudom, hogy irigyel engem. Nekem később kell elindulnom, mivel anyám feji a tehenet, és korábban is jövök haza, hogy időben fejjék meg újból. Kiváltság tehénpásztornak lenni, tudom, de én nem tehettem róla, ez a sors fintora és ajándéka egyben.

Mondtam anyámnak, hogy ma a völgyben eszem meg a reggelit. Batyuba csomagolt nekem a hajnalban sütött, füstölt marhavajas lepényből. Többet kértem, anyám többetis hajtott össze. Siettettem a fejést, anyám hamarabb be is fejezte. Elkértem kis tükrét, ő szó nélkül ideadta. Indulás előtt anyám az ajtóból visszahívott, és újból átölelt.
Mire a völgybe értem, a birkák már szépen szétszóródtak a hegyoldalban, és legeltek. Zehra a kedvenc kiugró sziklánk szélén ült, onnan figyelte a nyájat. Lábát a levegőbe lógatta. Sok mindent szerettem volna mondani, de a kigondolt mondataim elpárologtak, a szavak nyelvem alá bújtak. Leültem mellé. Kinyitottam batyumat, áradt a friss lepény illata, némán kínáltam. Ő is szó nélkül mondott igent, tört a lepényből; újból a nap felé fordult, és eszegetett. A napsugarak az arcáról felém terelődtek; fürkésztem arcélét, keskeny orrát, mélyen ülő szemét és ajka jobbfelét. Világoszöld fejkendőjével játszadozott a reggeli szellő, néha jobb fülét is láttam, máskor fekete hajfürtjeit.
Néztem az arcát, és elmerengtem: ha a családja – amelynek egyedüli gyermeke – a kisbárányokat nekiadná, a szüleim pedig átengednék nekem az üszőt, milyen szép életünk lehetne. Még ma megmondom apámnak, hogy kérje meg nekem a kezét; kis esküvőt rendezünk, és csak idegen birkákat vágatunk. Együtt legeltetjük majd a bárányokat és az üszőt, és a mi sziklánkon a közös lepényből eszünk. A bárányokból hamar birkák lesznek, az üszőből tehén cseperedik. Kis házunkban sok tej lesz és füstölt marhavaj. A gyerekek majd összevissza szaladgálnak, egyik a birkákat, másik a teheneket legelteti.
Sorsolunk, hogy melyikük legyen a szerencsés tehénpásztor, vagy havonta szerepet cserélnek. Zehrával ezt is meg fogjuk oldani.
Mintha hallotta volna gondolataimat. Felém fordult, vékony ujjaival újból kinyitotta a batyut, szemével kérdezte, hogy vehet-e még belőle. Bólintottam. A szeme különös volt: az árnyék ellenére furcsának találtam.
Ahogy újból a nap felé fordult, oldalról láttam, hogy ritka, de nagy könnycseppek potyognak a szeméből. Megrázkódtam,
hirtelen felálltam. Nem nézett rám, mintha láthatatlan zsinór kötné össze az arcát a szemközt lévő nappal. Leültem. A könnyek sokasodtak, hosszú eret alkottak az arcán, onnan pedig a sziklára hullottak; a sziklát is megszerettem. Meg akartam kérdezni, hogy miért sír, mi bántja, többször készültem erre, de nem tudtam;
teheneimmel együtt hazaindultam.
Mondtam anyámnak, hogy nagyon fáj a hasam, ma szárazat adjunk a tehénnek és a borjának is. Anyám megkérdezte, hogy mit mondott nekem Zehra.
Újból megrázkódtam, meztelennek éreztem magam, kerestem a szavakat, de anyám nem várta meg a választ. Fiam, senki sem mer ellene szegülni a sejk akaratának – mondta.
Nem értettem semmit. Kérdően az arcára néztem.
Láttam, hogy ő is könnyezik. Szorosan átölelt, és anélkül hogy elengedett volna, azt suttogta a fülembe: „Tegnap Zehrát eljegyezték a sejk fiával.”

*„A Lélek Gőze” novellakötet, Fekete Sas Kiadó, 2019. 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük