Albert Zsolt: Hatmillió

A vonat füstje csíkot húz a völgyre,
szemembe száll,
mar egy könnycsepp.
Tekinteted a zsebemben hordom,
örök emlék ez,
egy összegyűrt fénykép.

Már kezdenek elfogyni a lámpák,
a vonat csak rohan tovább,
egyre messzebb visz tőled,
megöl a távolság.

Nem tudtam, hogy találkozunk még,
az állomáson egymással szemben,
tágra nyílt szemekkel, lemeztelenítve,
te egy másik sorban,
s nekem elérhetetlen.

Korhadt testű hegedű hangja
dalolja, halált hoz a hideg hajnal.
S hatmillió esőcsepp kopogtatja
a kémény füstjében,
örökre velem leszel!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük