Albert Zsolt verse

emlékszem padon ült egyedül
és úgy havazott mintha
az Északi-sark épp
mellkasába költözött volna
esett az elhagyott városligetre
és akarta, hogy hulljon,
szakadjon szüntelen,
hogy a hó eltemesse örökre,
vagy legalábbis míg sarjad
az olvasztó tavasz felette

írta a kristály alakú verseket
melyek sapkájára, kabátjára,
és mindent temetve ráestek
moccant, csorgott néha az idő
csendben, örömében hullt a hó
gömbölyűvé vált alatta a világ
betonszarvasok vonszolták
a világ következő végéig
majd itt maradt a ligetben
az eget karmoló nyárfák alatt
a vad agancsosok meg tovább

leheletük maradt a tétova ködben
jéggé fagyva csilingelt s szórta rá
hideg záporrá dermedt angyalait,
kódot írt a hóba és egy albínó jaguárt

*Első közlés