Bánki Éva versei

UTAZÁS, ÉJSZAKA

Milyen árnyékos, milyen homályos, milyen sötét.

Pedig csak álmodom. Ez csak egy elképzelt utazás
egy hűvös, elképzelt tenger mélyén. Megsebzem magam
egy tengerfenéknek ütődő horgonnyal, egy medúzával,
aki még nem látott embert. Másnap véresen ébredek.
Talán bántottak? Nem érzed jól magad?, kérdezik tőlem.
Dehogyis. Dehogynem… A versek így születnek.

*

SZENVEDÉLY

Nézlek, ezért megfiatalodsz.
Szeretlek, így hát életre kelsz.
Ámor diadalmas, se kétség, se távolság,
se szeszély, se fáradtság nem igázza.
Örökké éber, hisz azoknak a hálája élteti,
akiket nagylelkűségében életre szeretett.
A szél tőle örökölte az álnokságot, a tenger
a nyugtalanságát. Lásd, én sem fáradok.
Érzed a pillantásomat, ha alszol,
ha magad vagy, ha azt képzeled,
úgy rejt a sötétség, mint magot a szántóföld.

Akit figyelnek, az mindig védtelen.
Mindig a másiké. Nem lehet többé egyedül.

*

META-DINÓ

Prejudikációs metabolízis prerekonjukciójáról
beszél az előadó. Mindenki elsápad — nem értjük,
mért gyűlöl minket ennyire. És lehet-e jó orvos,
aki ilyen dühösen köpi szerteszét az r-eket?
(Az egyik, mint egy felriasztott denevér sokáig
csapkod a teremben.) Nincs irgalom, hallgatjuk tovább.
A sok meta, szub, pre és poszt, mint egy vad dinócsorda
dübörög a fejünk felett – prerekonjugálunk lelkesen.
Elragadtatott taps. Túléltük valamennyien!
Az előadó hajlong. Vajon hány asszonyt fogyaszt el
reggelire? Hány doktorandát, hány asszisztenst,
re-taglóz rendszeresen? És az egésznek mi az értelme?

Miről volt szó? Kérdi a terem bejáratánál egy barátom.
A prejudikációs metabolízis prejudikációjáró, felelem.
Ő hátrahőköl. Látom a tekintetén, fél.

*

ÉN

I.
Véletlenül meghalok a szomszédasszony helyett.
Álmodsz valami rosszat, és én hirtelen felébredek.
Nem is csoda. Egy másik nő gyereket hordom a méhemben.

Sokan vagyunk. És mindig túl közel. Egymás bőrében élünk,
mint a szerelmesek. Egy test – egy lélek. Vagy inkább
majdnem-millió test és egy irigy, rossz gyerek,
aki az embermassza mélyéről kiáltoz.
Ugye, már láttok engem?
Szeressetek!

II.
Isten a saját képmására teremtette az embert.
Hihetetlen, nemde?
Elég is ennyi, hogy ne higgy Istenben.

III.
Három óra a facebookon, egy délután egy váróteremben,
két hét Doberdóban – tökéletesen egyre megy.
Kimászok a lövészárkomból, megszámolom a halottakat,
ledobom a zubbonyomat, felveszem egy másikét,
és közben előkeresem a címet, ahova majd hazamehetek.
Hogy hová, nem is érdekel. Amíg ki tudom mondani,
hogy “én”, remegve, bizakodva, reménykedve,
míg világgá tudom kiáltani, hogy itt vagyok, igen,
létezem, addig nem lehetek vesztes,
nem én…

Én nem.