Bányai Tamás: Megesik az állattal is

Meleg téli estéken csak odakint volt hideg. Idebent a kályhában apai nagyanyám fűtött sokáig élő akácfával, amit a felfeszített vagonokból loptak a helybéliek. Ezek a vagonok vakvágányon vesztegeltek, s csak a vak nem látta meg a bennük rejlő lehetőséget, ami abban nyilvánult meg, hogy két dolog is megszünőben volt: a vasút meg Jugoszlávia. Szüntelen csak nagyanyám rakta tűzre a fát, minek folytán odabent meleg volt téli estéken is.

Még úgy is, hogy Copfka néném állandóan nyitva hagyta az ajtót, nehogy nagyapám odafagyjon a kút kávájára. Ami mégis megtörtént. A vaskályha árasztotta meleg ugyanis képtelen volt felvenni a harcot a jégcsapok csápjaival, amelyek fagyott lelkük minden gonoszságával markoltak az erejét veszíteni látszó melegbe, s úgy roppantották azt össze, mint a montenegrói Cérna Góré puszta kérges vasmarkával az éretlen diót. Így aztán a meleg nem is érhetett el nagyapámhoz, aki áthajolva a kútkáván a múltat akarta kibogarászni a mélyre apadt békanyálas vízből, ám a múltat még ő előle is eltakarta az acélossá keményedett és a békanyálat sötét pálcikákká fagyasztott jégpáncél.

A jövőt aztán végképp nem láthatta, egyszerre érte el az agy és fagyhalál, alig néhány órával a halottkém érkezése előtt. A halottkém megsimogatta nagyapó kihűlt testét, és azt mondta: halottkám. Mert akkoriban ínséges idők jártak, olyannyira, hogy még az olykornéha elhunytakat is kellő tisztelettel becézték, és a dinár többet veszített értékéből, mint az általa kiszorított víz súlya, hóttakhoz is csak márkáért lehetett hozzájutni, a halottkémnek meg nem voltak márkát küldözgető sváb rokonai. Viszont hozott egy kismalacot márka helyett. Egy élő és visítozó kismalacot.         Siratóasszonyokat már nem is hívtunk, elégnek bizonyult a malac sivalkodása. Mondta is anyám, aki mindig mindenre gondolt, még azokban a nehéz időkben is, hogy idejönnek vinnyogni, aztán még felfalják ezt a serdületlen kocát. Azt meg én sajnáltam volna, mert a szopósmalac egy szemvillanást is leköröző pillanat alatt úgy a szívemhez nőtt, mint Koslató Bandi bácsi szívéhez a peacemaker, amiről ugyan kiderült később, hogy lopott holmi, áldott jó szívének szüksége sincs rá, ám attól még úgy működik, mintha szemérmetlen tisztességgel boltban vette volna. Elvégre a kacskakezű Karcsúf Pityu is lopott Zastavával járt az eszéki ócskapiacra, ahol egyedül a származása okán Svábbelinek csúfolt cipőárus, egyben a környék egyetlen Mercedes tulajdonosa ócsárolta csak a jugoszláv autóipar büszkeségét.

Mivel a malacnál tartottam, meg kell mondjam azt is, hogy bár soha nem ódzkodtam a parasztoktól, magától a paraszti munkától úgy viszolygok, mint Juljána néném a pesti poloskától, ami egy távoli rokon csomagjával érkezett és jobban csípett a bogyoszlói paprikánál. Az egyetlen paraszti munka, amit igazán kedvemre valónak talált ki a magasságos, az a kondás. Az is csak azért, mert a kondás környezetében mindenki disznó, csak ő nem. A kondásra csak akkor vonatkozik a korpa közé keveredőket jellemző bácskai közmondás, ha ő maga is disznólkodni kezd a falu főutcáján, mint ahogy volt is erre példa Drégics esetében, aki a farkát mutogatta a kocsma előtt. Ez a ténykedése megosztotta a falu népét. Volt, aki azt mondta, kicsi, mások szerint ormótlanul nagy; a lányok egy része hüledezett, másik része fitymálta. És ebből lett a galiba, ami azután irdatlan sebességgel oda vezetett, hogy a Jugoszláv Népköztársaság oszlani kezdett, mint a többhetes, le nem jegelt hulla. Ennek első jele volt, hogy a Tito Marsall utca tábláját valaki egy gomolygó felhős éjszakán átpingálta Tito Mars El! feliratra, noha akkor már mindenki tudta, vagy legalábbis sejtette, hogy az egykori partizánvezérnek még az emléke is halóban van, s csupáncsak vergődik, mint hal a hálóban.

Az oszlás elől menekült el az én, nálam ugyan egy picivel kórosabb jóbarátom, Jószó is, akit még jó szóval sem tudtak marasztalni. Mi, kölykesebbek irigyeltük merészségét, hogy idegen léghajón akar szolgálni, holott még luftballont is ritkán látott.

Nem is mertük álmodni, hogy egyszer majd visszatér. Azt, hogy elment, bosnyákul úgy mondják: ode. Ó, de vissza is jött, így ez már ode-vissza, még akkor is, ha Zágrábban ragadt a horvátoknál.

Én akkor már a malackámat babusgattam, hiába figyelmeztetett Maruszja, ne malackodjak annyit, mert nem lesz jó vége. Nem is lett. Nem tudom, a szopósnak mi köze a sorozáshoz, mégis tény, hogy engem is megszopattak, a postás kihívóan nyújtotta át a behívómat.

Az újoncokat a Petar Metyava nevét viselő klassz árnyába szállították. Később, amikor az újoncokból régencek lettek és a nevek is megváltoztak Jugoszláviában, ez a laktanya felvette a világéletében békességet hirdető Petar Mev Atya nevét. A békétlenség azonban még így is áradt e katonai táborból, mint az olajhabos víz a Lesva patakból tavaszi áradás idején. Hogy is lehetett volna béke ott, ahol még egy nyelvet sem beszéltünk? Nyelvünknek ezt a béklyóját még egy liter pálinkováccal sem tudtuk feloldani, ez még annak sem sikerült, aki albán volt a talpán vagy már olyan vén volt, hogy szlovénnek is beillett. Pattogtak a szerb vezényszavak, ahogy gumilabda pattog a kapufától három lépésre a szarbogyókkal dúsított pályán.

A szerbek azt még elnézték volna, hogy lajbijukról leszakad egy gomb, de azt már nem nézhették tétlenül, hogy Szlovénia szakad le róluk. Igyekeztek is tenni valamit, holott Rézbicska bácsi figyelmeztette őket. Ez olyan baj, mondogatta, amire Jefrinek sincs mije. Jefri a patikus volt, és sok mindenre volt valamije, de erre még neki sem. Mert Szlovénia olyan, mint széklet. Ha egyszer kipottyant, se magától, se erőszakkal nem fog visszatüremkedni. Erőlködni meg a széklet előtt kell, ilyenkor már késő. De Rézbicska bácsira még Biróczki sem hallgatott, bele is tenyerelt a szarba.

Aztán persze jöttek a horvátok, ők is le akartak szakadni, mint a bombatalálatot kapott és rozsdaette vaspánton lógó erkély az ötödik emeletről. Le is szakadtak, és pont a mi nyakunkba. Hiszen a behívó a horvátok miatt jött, noha nem ők küldték. A mi régiónkból ott volt náluk Jószó barátom, aki idegen régiós tanácsokkal látta el őket, s magyarázta nekik, mi a különbség a vályog meg az aknavetés között.

Miránk a szerbek tartottak igényt, azon az alapon, hogy előbb volt Bácska, mint Szerbia, és nekünk illik védeni az ősrégi földet. Ki is adták a jelszót: Gyerünk fiúk, Vuko vár! És vittek.

Lett is nagy sopánkodás, szegény kis malacom együtt visítozott a szomszéd asszonyokkal, egyedül a bátyám őrizte meg hidegvérét, ami a mínusz húsz fokban olyan könnyen ment neki, mint a faluszéli Liljanának a szeretkezés. Csitítgatta is a vénlányokat.

– Mit vannak úgy oda? Mundérba bújtatják, nem kondérba főni. Ha jó nagy mundért adnak rá, meg sem találják benne. Se maguk, se az usztasák. Elég, hogy a szerbek megtalálták.

Időközben Manci néni abbahagyta a kárécsolást, s ahelyett olyan gyorsan vetette magára a kereszteket, hogy az őszi búzát vető brigádtagok is megirigyelhették volna. Manci néném rögtön meg is bánta tettét, röstellette, hogy szégyenbe hozta a brigádtagokat, akiknek búzavetéskor is csak a lányokon jár az eszük, meg a szerelmeskedésen, amire Manci néni ma már csak nagyon ritkán gondolt.

Én egymagam álltam a jajongó fehérnép között, malackámat szorítottam magamhoz, s azt kívántam, bárcsak jönne egy terrorista, aki úgy el tudná téríteni a gondolataimat a szerb hadseregről, akár egy repülőgépet a felhőtlen égről. Mi lesz velem? Csak ez járt az eszemben. A horvátok lőnek, a végén még belémszalad egy golyó, ahogy Jani szaladt Zastavájával az árokba, amikor meglátta járgánya előtt a hegyikecskét.

És mi lesz a malackámmal? Ki viseli gondját? A gond nem népviselet, a gazdagok nem is ismerik, hogy mindenki csak úgy magára öltse. A bőre még csak hagyján. Láttam én már disznóbőr cipőt. De a gondja?

Aztán már nem volt mese, mint a mesekönyvekben, jött értünk a zajc, és menni kellett. Ez a zajcsináló vitt minket a laktanya poklába, ahol mindjárt a megérkezésünk után kezünkbe nyomták a felmosórongyot. Nem volt sok bonyodalom, rögtön tiszta vizet öntöttek a folyosó kövére, azt kellett feltörölnünk. Utána meg kicsavarni a rongyot, ahogy a szerbek szerettek volna mindenki mást, akik úgy akarták zsugorítani Nagy-Szerbiát, mint Radics máját az alkohol.

Az első horvát akna becsapódásával jöttem rá, hogy becsaptak bennünket. Ez bizony nem szarvaskaland a Zöld szigeten vagy a telecskai dombok között, ez inkább hasonlít az erdőtűzre Travnikban. Mi meg nem vagyunk eltévedt báránykák, és a hereliszt szezonja is elmúlt. Nem tollas a kígyóm, hogy palira vegyenek. Sokáig akarok élni, mint ahogy akácfáink is teszik, belőlem bizony nem lesz régészeti lelet.

Le is léptem, mint óvatlan gyerek a járdáról. Hajnalka combjai között szerettem volna meghúzni magam, csakhogy ott már nekem nem jutott hely. Más volt a karbantartó, de hidrát még akadt a közelben. Azzal bíbelődtem egészen addig, míg meg nem jelentek az amerikai bombázók. Attól kezdve nem volt maradásom. Nyilvánvalóvá vált, hogy mindenki leszakad Szerbiáról, nekem sem maradt más választásom.

Álomkóros éjszaka bújtam át a határon, és figyelmeztető tábla nélkül is tudtam: ez már Magyarország, ami már régen leszakadt és azóta is őrzi szakadt állapotát.

Itt minden szép és minden jó, csak a malackám hiányzik. Szegény malacka még mindig vár. De megesik az állattal is, hogy hiába.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük