Barna Júlia versei

önigazolás

szóljon rám valaki:
dobd el a magad verő botot
gondolj az emberi méltóságra
– ki más szeretne? –
kegyelmezz magadnak!
itt vagy kődobásra tegnapi szavaidtól
kimozdultál körvonalaidból
váltsd meg a jövőt
valamerre menj!
öniróniával enyhített létezésem főnevei:
mozaikok belülnézetek
mai kis kudarc cserbenhagyás
meg sem vívott harc
kalandor tudásvágy
ártatlan szemekkel álcázott kívülmaradás
gyorsan kimondott és mélyen megbánt mondatok
verssel fokozott vagy csillapított fájdalom
az önigazolás elemei:
jóra lelkesedés tudatos túlélés
szerénységgel viselt győzelem vereség
kívánatosnál kevesebb harmónia-termés
szertelenséggel dacoló bölcs kiegyenlítettség
összegzés: a szavak elhordják
a tettek romjait
a felismerhetőn és megnevezhetőn túl
sokismeretlenes egyenlet keresi
érdektelen megfejtéseit

*
mozdulatlan táj álló idő

mint megfáradt öregasszony üldögél a táj
nem tudni napsütésre vagy viharra vár
fölötte az idő látszólag megáll mint egy
teremtett lény aki az álmok és a valóság közt
félúton még nem tudja mit akar
és egyszer nyugtalanság nélkül derűsen akarja
számba venni melyik mit ígér
ide-oda képzeli magát nem sieti el
akár a lehetetlent is meg akarja fontolni
mozgalmas képekből válogatja a lényeget
mámorral vagy józanul éli az összefüggéseket
a hangulat vagy a felfedező kíváncsiság ragadja
olykor a valóságok közül egy nem kívántba
(a prousti sütemény is bármikor a múlt-házba)
ha sokkal rosszabb is sokkal jobb
(de az sem lesz már otthonos):
az idő végül semmit nem kezd veled
nem is marasztal – enged
a táj nem mozdul mégis távolodik
a fogyó fénybe tartja arcát
hadd szokja a halált:
levélvesztett fa mintha egy túlsó partról nézne
nincs teljessége: egy növény-másvilágról
lombtalan soványan ágakat meresztget
mire emlékeztet?
mielőtt felfogódna értelmedbe fogódzna
szemek tükörtavába fullad a világ

*
a múlt-ház

kifordítom befordítom tükörben nézem:
a múlt hegyikristály
vagy fém-jelent szétmaró rozsda
történelemkönyv: úgy kezdődik
ezerkilencszázvalahányban
de leginkább ház:
bonyolult bűnökből itt szövődött
az érdemelt jövő
az ablak ugyanolyan egykedvűen
engedi be a fényt és a sötétet
(mindkettő bánt)
az ajtók ellenállnak
a varázsszó-nyitásnak
megtizedelt álmaimba révedek
mindenre ráírom: kevés kevés
nem elég gazdag a nemlevés
egyszerű magyarázatok világítanak
(a félelem mindig előzte a vágyat)
unom hogy már félszavakból értem magamat
kívül-belül hamu-alkony szállong
(megint lenyelt egy csengetést a csönd)
csipkebozótjával benövi váramat
a kérlelhetetlen közöny

*Első közlés