Barta László: Házi – Napló – Töredék

1. Akarat

…Az ember szeretne mindig nagyot markolni. És hamar!
Gyakran nekiveselkedünk és várjuk a csodát. És a csoda mi vagyunk. Igen, mi! Mi hozzuk magunkkal, magunkban a csodát. A nagy várakozást, a vágyakozást valaki, vagy valami után. Igen, mi akarjuk, de rögtön!. Hiszünk valamiben. Van úgy, hogy kívülről várjuk azt, pedig bennünk van. Az önbizalom, a hit, az akarat, a vágy bennünk bujkál.
Örök álmodozó voltam és azt hittem, hogy a szép álmok egyszer valóra válnak. Igazak lesznek, mint én, mint a mai nap, mint a holnapi nap, ami jön, és tavaszt követi a nyár.
Én önmagamban szeretek vitatkozni önmagamról.

2006. december.

2. – Mikor? (Kérdés zuhatag)

Mikor érzi jól magát az ember saját bőrében? Mikor elégedett?
– Mert, ha visszatekintünk az elmúlt évekre, a bejárt útra, azért érdekes kép tárul fel.
– Első nőm, szeretőm, első feleségem a saját lakásomba jött fel hozzám. Én voltam otthon. Otthon voltam magabiztos. Én voltam a kezdeményező. Akkor talán nem is ez volt a fontos, lényeges. Inkább az, hogy megtörtént. Elértem a férfiasság első lépcsőit.
Pedig mennyi minden más utat is kénytelenek vagyunk bejárni, végigmenni, végigmasírozni. A második és harmadik nőszemélynél és… ki tudja hányadiknál én mentem a Nő után. Első feleségem új lakhelyére, a második feleségem nagyon távoli városába úgyszintén, ami már a létező trianoni határok túloldalán volt, a székes fővárosba.
Aztán változnak az idők, az események. Változunk mi emberek is. Szeretünk és szeretve vagyunk. Talán egyszer-egyszer becsapnak, megcsalnak, talán muszájból hazudunk is, ön álltatjuk magunkat…A későbbi bekövetkezett tények: szomorú, egyedülálló, megkeseredett, elvált feleségek, nők és elvált volt férjek, férfiak.
De, elérkezvén életünk derekához, más másképp látjuk, érezzük az egymáshoz való kötődést. Az igényt. …Kellesz nekem… szeretlek… gyere hozzám… szeretsz, vagy nem szeretsz. Ez lehet kérdő és kijelentő is. S míg fiatalok vagyunk, a döntés könnyen megy.
Aztán később, túl az ötödik, hatodik ikszen már habozol. Már kétségeid vannak, hogy jó-e az, ha elhagyom a megszokott környezetemet, lakásomat, a jól bevált hangulatos szobasarkaimat?!
Mi legyen? Megint én menjek és alkalmazkodjam?!
Miért nem Ő jön ide? Ha szeret ez nem téma. De lehetséges, talán biztos is, annyira befészkeli magát, beágyazódik mindenki a maga kis saját sáncai mögé, hogy nehéz onnan kibújni, kimászni. Nehéz új helyzetet vállalni. Nehéz alkalmazkodni. Megvannak a mi kis ócska szokásaink, saját kényelmünk, hangulatunk. És ezt most feladni?! No, nem! De azt igen, hogy Ő jöjjön!
Szeret, vagy nem szeret? Akar engem, vagy nem akar? Kellek-e vagy sem? Hiányzom-e neki? ….És fordítva?!

2007.05.15.
3. – Állapot – egykori infarktus után.

…Az a baj, ha sokáig vagyok egymagamban, akkor túlzottan figyelek önmagamra. Szinte minden rezdülésre, dobbanásra, zsibbadásra…
Ezt ahhoz mérem, amikor valakinél vagyok, vagy más helyen, házon kívül, akkor semmi vész. Vagy valakivel éppen sakkozom, közben telnek az órák, a napok, mintha semmim sem fájna…
A fizikai fájdalom megtapasztalása egy állapot, amit nem lehet feledni! Mert az nem ereszt, nem hagy. Befészkeli magát a szürkeállomány tekervényeibe. És néha előjön, váratlanul, hírtelen előbújik, fogócskát játszik… na, akkor megvagy… most te vagy a hunyó!!! Ez a tiéd, csak a tiéd ez az érzés, ez az állapot, ez a tudat.
Ilyenkor kiver a veríték, érzed, szaporábban kezd lüktetni a fő verőér agyadban (biztos van ilyen, vagy ehhez hasonló), mellkasod mintha szorítana. És szaporábban ver a szív, – az a csodálatos – mindegyre gyorsulni véled ezt a lüktetés… szinte megdermedsz a félelemtől, ami előjött, a tehetetlenségtől! Ki vagy szolgáltatva az ismeretlen percnek, ami bekövetkezhet, vagy sem…
Perc emberkékké válunk! Ez a félelem!

2007.07.24.
4.
Én is voltam lázadó. Legalábbis annak gondoltam magam.
Én sem akartam azt, amire rá akartak beszélni.” Mi az te nem cigizel? Nahát! „
Nem álltam be bagósnak, sem piásnak, és nem lettem kocsmázó. Sok százan körülöttem ezt csinálták. De én nem álltam közéjük. És ezért voltam szabad lázadó, annak tartottam magam. Nem fogadtam el a mások szokásait. Nem kellett a büdös cigi, nem kívántam a részegeskedést, a szédülést, az azt követő hányingert, rosszulléteket.
Csak néztem, figyeltem az ilyeneket és magamban mosolyogtam. Erősnek tudtam magam. Szabadnak! Magabiztosnak! Tudtam mi az önbecsülés.
De az is megfordult a fejemben, mire jó ha elvadítom magam (netán) másoktól, a legközelebbi szeretteidtől. Akik féltenek, akik csak jót akarnak és ezt ki is mondják. De te nem akarod meghallani ezeket. Azt akarod, hogy hadjanak békén. Ifjan már felnőttnek hiszed, érzed magad. Ebből nem engedsz.
Van olyan, hogy mások kimondják azt, amit te nem akarsz hallani. És ezért ők neked rosszak. Csak baszogatnak. Nem hagynak békében. Te csak menni akarsz a saját fejed után. Mert az a jó. Ne szóljon senki bele a te mindennapjaidba. Te nagy vagy! Nem vagy már gyerek! Jó neked így. – Erre nem kell válaszolni, nem kell felelni. Csak magadnak! De nagyon!

2007.12.28.
5..
Az év elején életed legjobb évét várod. Mindig reménykedünk. Várjuk azt a csodás percet, napot, hetet, hónapot, amiért érdemes élni.
Várjuk a legszebb, legjobb szerelmet, a csókot, a vágyat, az igazi Nőt, a szép napot, a napsütést, a tréfát, a vidámságot, jó hangulatot.
…a leg…leg napot!
Várjuk a váratlant, a nyugalmat, a szebb álmokat, az ötös Lottó főnyereményét…
Várod, hogy sokan megismerjenek az utcán, várod, hogy rád köszönjenek.
Ez a te pillanatod, ez a te életed. Hát éld, és ne csak nézd! – szól a mondás.
Érezz és szeress igazán, úgy ahogy te is várod, hogy szeretve legyél!

2008.01.06.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük