Bátyi Zoltán: Fehér köpeny, vérvörös zsinórral

Elege lett a világjárásból? Úgy döntött, mégiscsak visszatér a mi békés városunkba, kedves Franz?  – nézett rá mosolyogva a főhadnagy. És ő szemeit lesütve állt a szoba közepén, illő távolságban a hatalmas faragott asztaltól, amire a főhadnagy kitárt karokkal, két kézzel támaszkodott. De így is látta: abban a mosolyban nem a visszafogadás örömét fedezheti föl. Sokkal inkább némi gúnyt, akárcsak a főhadnagy tekintetéből is, ami szinte megmarta az arcát.

– Visszatértem. Nekem már csak ez az otthonom – motyogta, majd katonásan kihúzta magát, fejét felszegte, mellkasát domborította. Mert hát mégsem akárhonnan jött ő vissza, mégsem akármilyen tetteket vitt ő végbe, amíg itt a brünni Špilberk várban olyan lusta egykedvűségben teltek a napok, hogy még a rozsda sem marta a börtöncellák ablakát elzáró rácsokat.

– És megérte bejárni a világot azért, hogy…

Ezt a mondatot a főhadnagy nem fejezte be. Talán azért, mert tudta, merre járt, mit tett, és ettől borzadt el annyira, hogy megakadt szájában a szó. Talán azért, mert még csak nem is sejti, miket vitt véghez a birodalom másik sarkában, és most arra várt, hogy történeteket meséljen.

De Franz nem akart történeteket mesélni. Franz a pénzét szerette volna megkapni. Ám azzal mégsem állhat elő, hogy főhadnagy uram, ne fecséreljük itten a szót, egymás idejéből se lopjunk el többet. Kereste a szavakat, amikkel lassan, óvatosan, de mégiscsak eljut a lényegig, és amikor úgy érezte rátalált, arról beszélt, hogy jött volna ő korábban, de sajnos nem engedte a kötelesség.

– Igen, látom, a visszahelyezési kérelmét már szeptemberben beadta, de hát tudja, kedves Franz, meg kellett azt vizsgálni, alapos okkal térne vissza, netán valami bűn büntetése elől menekülne haza.

– Bűn? Büntetés? – horkant fel Franz. – Azt cselekedtem, amit megkövetelt tőlem a parancsnokság, és mindig híven szolgáltam a császárunkat.

– Tudom, tudom, kedves Franz, ne durvuljon, mint a sebzett vad. De hát azt maga is tudja, hogy az elmúlt egy-két évben alaposan felforgatta a világunkat a rebellió – legyintett a főhadnagy.

Én ne tudnám, komorult Franz tekintete. Én, aki mindig tisztességgel, szorgalommal elvégeztem a munkámat Brünn város érdekében, mégsem kaptam annyi fizetséget, hogy tisztes családot alapítsak?  Én, aki a legnagyobb harcok idején éppen ezért, több pénz reményében álltam be a hadseregbe? Aztán mi lett belőle?  – markolt a düh Franzba, mert eszébe jutott, hogy ott, a déli végeken, a harcokra, háborúskodásra hivatkozva milyen szemérmetlenül drágán adták a parasztok a húst, a kenyeret, de még a tojást is. Miközben a kocsmákban a végén már annak is örülhetett, ha olyan bort raktak elé, ami nem marta szét a gyomrát.

– Egyébként sem kellett olyan sokat várnia. Csak a két hét felmondási idejét kellett ledolgoznia októberben. Ez pedig igazán méltányos feltétel volt azért, hogy visszajöhessen hozzánk – állt fel az asztaltól a hadnagy, majd az ablakhoz lépett, az alattuk elterülő város látványától várva az erőt. Hogy aztán az erő mihez kell jobban, a kérdés felvetéséhez, vagy a válasz meghallgatásához, azt már a főhadnagy nem tudta. Mint ahogy azt sem, hogy abban a pillanatban Franz azt az esőt átkozza magában, ami októberben úgy feláztatta a mezőt, hogy a sártól megdermedt minden ujja, lucskos lett még a gatyája is, mire be tudták ásni a faoszlopokat a földbe.

– A hivatalos beiktatásáról majd a város tanácsa dönt, de az már csak formalitás – fordult meg hirtelen a főhadnagy. – Nem is igazán értem, miért jött hozzám, ha egy szót sem szó arról, milyen hősi tetteket vitt véghez a harcok idején.

– A pénzemért. Azért jöttem, jelentem tisztelettel. Pontosabban tanácsot kérni, kihez fordulhatnák a kérelmemmel? Merthogy van itt nálam néhány papíros, ami azt bizonyítja, nekem jár a pénz, meg kell kapnom a jussomat, mivel a rám bízott munkát elvégeztem, abban hiba nem történt. De hát ezt bizonyítják az okmányok is – nyúlt a zsebébe Franz, ahol kilenc nyugtatvány lapult szorosan egymáshoz, kilenc igazolás, kilenc ígérvény. Vagy inkább kilenc olyan ígérvényt, ami végre rendes lakáshoz juttatja, nem a börtönné átformált vár dohos zugában kell meghúzni magát. Kilenc olyan papír, ami pénzé változik, és talán annyi pénzé, amitól annyira megrészegülhet, hogy még azzal a gondolattal is eljátszódhat: asszonyt csal maga mellé az ágyban. Méghozzá olyan asszonyt, aki a Szent Péter és Pál-katedrálisban, de legalábbis a Szent Jakab templomban fogad neki örök hűséget, és évente szüli a porontyokat.

– Pénzért? Hozzám? – ámult a főhadnagy, pedig legszívesebben mars ki innen szavakkal zavarta volna el Franzot. Miféle pofátlan tempó ez kérem. Megfertőzték azok a vad magyarok? – fordult a harag a főhadnagy gyomrában, de azért a papírt kirántotta Franz kezéből.

– Hadd olvassam! – mordult, és újra az ablak felé fordult, amin már csak gyéren csordult be a fény.

„Bizonyítvány, mellyel igazoljuk, hogy Franz Bott hóhér 1849. október 6-án a felségsértés büntette miatt halálra ítélt Damjanich Jánost Aradon kötél által kivégezte, és e foglalatosságnál a kellő ügyességet és jártasságot tanúsította. Ezt sajátkezű aláírásunkkal hitelesítjük.

A cs. kir. katonai különleges vizsgálóbizottság részéről: Schückl hadbíró százados, Josef Tichy őrnagy, a cs. kir. 25. sorgyalogezredben. Arad, 1849. október 6.

– Van ebből több is? – nézett a főhadnagy Franzra.

– Éppen kilenc. Merthogy Arad városában, ahol a császár urunk büntetni rendelt, éppen kilenc rebellis tiszt nyakában tettem a kötelet – mondta Franz.

– Kilenc nyakába? – bámult ki a főhadnagy az ablakon, de már nem látott várost, nem látott házakat, csak valami vastag sötétséget, amit a világ legélesebb kardjával sem lehetne kettéhasítani.

– Éppen kilencébe – motyogta Franc,

– Derék. Nagyon derék. De pénzt tőlem ugyan egy garast sem kap. Intézze a számvevőségen, vagy mit tudom én hol. Csak menjen már, menjen – üvöltötte a főhadnagy. – Ja, és holnap ne feledje el felvenni a régi-új munkáját, mert Brünn városa nem maradhat hóhér nélkül. Itt is talál majd nyakat…

– Igenis – csapta össze a csizmája sarkát Franz, és miközben becsukta maga mögött az ajtót. Majd egyet szusszantott, letörölte homlokáról az izzadtságcseppeket, azon gondolkodott, hogy ez a tábornok, ez a Damjanich nevű, vajon miért tartotta olyan fontosnak, hogy a szakállára vigyázzon. Mert ez a törött lábú Damjanich, akit le akart segíteni a szekérről, de azzal hárította: csak távozz, nem kell úgy siettetned a halált, és akit tulajdonképpen nem is felakasztottak, mint szokás, hanem kezénél fogva rángatták, miközben a bitón lógott, és így feszítették meg nyakán a kötelet, így cibálták át életből a halálba, igen, ez a Damjanich kivégzése előtt a szakálláról beszélt.

– Tegnap megígérték, hogy nem fogsz megkínozni engem, és meg fogod kímélni a szakállamat.

– Uram, nem fogsz megkínoztatni, és szakálladat is megkíméljük… – visszhangzottak Franz fülében az akkor elhangzott mondatok, mint ahogy visszahangoztak a várparancsnok szavai is – Franz, ugye mondták már magának: a kivégzettek felsőruhájából kedvére válogathat, a fehérnemű pediglen a segédeit illeti. Emelje ki azt, ami megteszik, csak aztán nehogy itt felejtse…

Nem felejtettem, dehogy felejtettem – nyúlt Franz a fogas felé, hogy leemelje Damjanich tábornok vérvörös zsinórral díszített fehér köpenyét…

*Első közlés

2 hozzászólás

  1. Egészen libabőrös lettem! Sokszor elgondolkoztam, vajon milyen ember lehet a “hóhér” tud-e nyugodtan aludni? Mégha gyilkosokat kell is kivégeznie? Soha nincs lelkiismeret furdalása? Borzasztó , és vajon a munkáján kívül is tudna embert ölni? Talán nem is szabad lenne ilyesmire gondolnom. De hát eszembe jutott!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük