Bátyi Zoltán: Nyakkendős ponty

És akkor egyszer csak kinyílt az ajtó, de olyan hirtelen, hogy fel sem tudtam kapni a fejem, le nem tehettem kezemből a vastag cérnával etetett tűt, amivel éppen egy szakadt mezt varrtam. Szóval rés támadt a koszos, ki tudja mikor meszelt szertár falán, friss fény szökött be rajta, de csak nagyon halovány, mert akkora ember állt be a résbe, amekkorát régen nem láttam. Még Deszkás Jani, a csapat centerhalfja se nőtt akkorára, pedig ő aztán olyan volt, mint egy bástya, ami száz évekkel az ostrom után is olyan délcegen áll az omladozó várfalak sarkán, mint aki azt hirdeti, nincs olyan erő, ami engem innen ledönthetne. De nem Deszkás állt ott, hanem egy öltönyös elvtárs, a torkán gumis nyakkendő szorította össze az inget, de annyira, hogy azt hittem, talán mentem megfullad, azért olyan vörös az a nagy, kövér feje. Persze nem fulladozott, inkább csak mosolygott, meg azt kérdezte, mondja Vanicsák elvtárs, hogyan tudja maga elviselni ezt a szagot.
– De hát miféle szagot? – néztem ekkor a szemébe –, mert nem szag ez, hanem illat, a sport illata. Mosásra váró futballmezek, ezerszer fejbe rúgott bőrlabdák, szél fútta, eső áztatta szögletzászló illata, nincs is ennél jobb egy olyan ember orrának, aki szereti a labdarúgást – válaszoltam.
A nyakkendős meg elnevette magát, dicsérte a humoromat, meg azt mondta, milyen igaza van, így is kell szemlélni a világ történéseit, ilyen optimizmussal, mert a munkásember legyen is mindig optimista, mert hogy meg is van rá az oka. Aztán megkérdeztette, leülhet-e?, én meg válaszoltam rögtön, miért ne ülhetne, csak a a melegítőket dobja le a szélről, lesz itt hely azonnal.
Ám akkor már egy másik nyakkendős is belépett az ajtón, magas, szikár ember, afféle savanyú arcú, tudja, olyan, mint aki mindig citromba harap, még akkor is, ha édes szilvát tesznek elé, vagy éppen narancsot. No, ő aztán egy szót se szólt, csak bólintott a fejével, és mire elengedtem a tűt. Mert végül csak elengedtem, ha már egyszer vendégeim jöttek, ha nem is tudtam honnan, nem is tudtam miért. Már mind a ketten ott ültek velem szemben, kicsit előrehajolva, szemükből kíváncsiságot olvastam ki, de rossz szándékot, azt bizony nem.
– Megtudhatnám, mégis kik az elvtársak? – kérdeztem, mert nem szerettem én a csöndet egy olyan szobában, ahol több ember is ül. Már pedig ők nem akartak megszólalni, csak a szemük nézett rám, mintha két néma hal bámulna egy akvárium üvegén át.
– Miért ne tudhatná? – kérdezte a guminyakkendős –, de előbb elmondom mit tudok én – mondta, majd cigarettás dobozt vett elő, de hopp, már vissza is csúsztatta a zsebébe, a másik kezével meg egy kört rajzolt a levegőbe.
– De hát ez egy raktár, tűveszélyes terület, szóljon csak rám, hogy itt nem lehet rágyújtani – nevetett. Majd egy percre elhallgatott, megint csak nézett, halfeje lett, kövér pontyhoz hasonlatos, míg a másikat inkább keszegnek néztem, de a nevét, azt persze nem mondta meg egyik sem. Tekintete kinyújtott lábamra siklott, szájából meg úgy bújt ki a szó, mintha csak véletlenül esne ki.
– Tudom, pontosan tudom miért nem tudja hajlítani a lábát – mondta, és én akkor nagyon megijedtem, kivert a víz, de annyira kivert, hogy azonnal hátamhoz tapadt az ingem, az orromról meg akkora kövér izzadtságcsepp pottyant a kézfejemre, hogy azt hittem, talán még csont is tört a bőr alatt.
– Tudom, de most nem is ez a fontos – mondta a pontyfejű, majd mint aki hirtelen rádöbbent, nem illik a nyakkendő a futballszertárhoz, meg aztán minek tiszteljen meg vele egy olyan embert, akiről tudja, miért nem hajlik a lába, levette a nyakkendőjét, majd a zsebébe gyömöszölte. És várt, csak várt, de a szemét azt nem vette le az arcomról.
– Kérem, nekem meg lett bocsátva. Azt mondta a bíró úr, vagyis elvtárs is, hogy engem félrevezettek imperialista politikával a kapitalisták bérencei. És még azt is mondta, hogy elég büntetés az nekem az ellenforradalmi cselekedeteimért, hogy egy géppuskagolyó szétlőtte a térdkalácsomat, mert hogy ennél nagyobb büntetést még kitalálni sem lehet egy olyan srácnak, aki már ott állt az ifjúsági válogatott küszöbén, szóval nagy tehetségnek könyvelték el.
– Maga ideges, hogy ennyit beszél? – kérdezte a keszegarcú.
– Kérem, én nem vagyok ideges, csak úgy elmondtam, amit gondoltam – hajtottam le a fejem, de persze majd széttépett az ideg, és még akkor is lehajtva tartottam, amikor a keszegarcú arról beszélt, hogy a megbocsátás az nagyon szép dolog. De az imperializmusról nehogy azt higgyem, hogy már letette a fegyvert. Mert az ellenforradalmat ugyan öt éve leverte a párt vezetésével a dolgozó magyar nép, de leginkább a testvéri segítséget nyújtó szovjet csapatok, de az emberek agyából a rossz gondolatokat, na azt nem olyan egyszerű ám kisöprűzni – folytak, csak folytak a keszegfejű szavai, tele is lett velük a szertár, de annyira, hogy még levegőt se nagyon kaptam.
De azért sikerült kinyögnöm, hogy nekem aztán semmilyen rossz gondolat nem maradt a fejemben, mert én tényleg meg lettem tévesztve csupán, és miközben ezt mondtam, már sajogni is kezdett a derekam. Legalább annyira sajogni, mint amikor a pufajkás rugdosta a házunk udvarán, azt üvöltözve, tényleg azt hitted, te mocsok senkiházi, hogy nem találunk meg? Hogy nem derül ki, ki tépte le a vasútállomásról a vörös csillagot, te tényleg azt hitted? És csak rúgott, rúgott, majd a hajamnál fogva felrántott a földről, és belefejelt az arcomba, roppant is az orrcsontom rögvest, még ha a fájdalom nem is nyilallt, csak fél perccel később.
– Ennyi erről elég is, főhadnagy elvtárs – szólt a keszegre a ponty. Majd megkérdezte, ugye sejtem már, hogy ők az állambiztonsági osztályról jöttek hozzám? Persze nem bántó szándékkal jöttek, csak egy kérdéssel, miszerint akarom-e, hogy a néphatalom megszilárduljon, de olyan keményre ám, mint a beton, amit aztán soha többet nem lehet még lánctalpassal sem felszántani. És akarom-e, hogy a szertárosi állásomat is megtartsam a futballcsapatnál, ami meglehetősen fontos pozíció egy olyan városkában, aminek egyetlen híressége, legalábbis egyelőre, maga a labdarúgó csapat.
– Akarom – próbáltam gyorsan kivágni a választ, de csak halk nyöszörgés fért ki a számon, mire a keszeg azt mondta, hogy no, ez nem elég hangosra sikerült, de ő tud segíteni abban egy-két jó nagy pofonnal, hogy visszatérjen a lendület is, meg az erő is a hangomba.
– Nem kell ez most ide főhadnagy elvtárs – paskolta meg a lábamat, egészen pontosan a szétlőtt térdkalácsomat a pontyfejű. – Vanicsák elvtárs ért a szép szóból, miért is ne értene, ugye Vanicsák elvtárs? – emelte meg az állam, és a szemem bogarát fürkészte ugyan, de én azt éreztem, belelát ez a pontyfejű még az agyamba is, de talán még a beleimbe is, egészen a fenekem lyukáig.
– Értek – mondtam.
– Mint ahogy azt is meghallja, ha mások szavában ott bujkál a gonoszság, az ártó szándék, azt is megérzi, ha mások fejében még ott moccan a rossz gondolat, ugye Vanicsák elvtárs? – kérdezte a pontyfejű, és nekem akkor még fogalmam sem volt, mégis mit akarhatnak ezek tőlem, egy olyan géppuskagolyótól megnyomorodott senkitől, aki koszos mezek szagában ülve már álmodni sem mer arról, hogy egyszer asszony tárja szét neki a combját, netán gyereksírás veri szét az éjszakáját.
– Válasz? – mordult a keszeg.
– Igen… Vagyis természetesen megérzem – nyeltem a nyálam.
– Persze hogy megérzi – moccant a pontyfejű keze a térdemen, és mintha egy kisebb szorítást is vitt volna ebbe a mozdulatba. De ez azért nem biztos, inkább csak a véremben lüktető félelemtől hihettem azt, hogy nem csak szóval, de kézzel is szorongatnak.
– Mint ahogy azt is tudja, hogy egységes és jó csapatunk csak akkor lesz, ha mindenki egy irányba akarja húzni a szekeret. Ugye Vanicsák elvtárs – hunyorított a pontyfejű, majd megpaskolta térdemet, és felállt a padról, ahol néhány perce még koszos mackónadrágok gyűrődtek egymáson.
– Majd még jelentkezünk. De addig erről a beszélgetésről egy szót sem senkinek – lépett az ajtóhoz a ponty, és lépett nyomában a keszeg is, én meg viszontlátással köszöntem. Majd amikor becsukódott az ajtó, sírni kezdtem, de úgy, olyan erővel, hogy rázkódtam ettől a sírástól, mint akibe belevezették a 220 voltot. Pedig akkor még nem tudtam, hogy még fedőnévvel is kitüntetett informátor leszek, olyan ember, aki huszonhét éven át ír jelentést arról, ki miket beszélt az öltözőben, meg a pálya mellett tökmagot rágcsálva a néphatalomról, Kádár elvtársról, a pártról, meg persze a városi elvtársakról. Már pedig az lettem, igaz a ponttyal meg a keszeggel többet soha nem találkoztam, nevüket sem tudtam meg. De azért írtam. Semmi fontosat, legalábbis úgy érzem, nem volt az én jelentéseimben egyetlen olyan szó sem, amiből másnak baja származhatott. És végül megmaradt az állásom, asszony is jött, aki széttárta nekem a combját, gyerek is sírt bele az éjszakámba. Nem is egy, hanem kettő. Mit gondol, ha megtudják mindazt, amit most magának elmeséltem, leköpnek majd? Mégis, mit gondol, szerkesztő úr? – nézett rám Vanicsák könnyes, majd’ nyolcvan éve ezt a földi világot pásztázó szemeivel.
– Nem tudok magának erre mit válaszolni.
– De mégis. Csak valamit mondjon. Olyan… akármit – motyogta Vanicsák.
– De nem tudok. Mégis miért kért tőlem találkozót? Azt mondta, bennem megbízik, mert hogy én olyan szép cikkeket írok. Meg hogy könnyíteni akar a lelkén, nem bírja már ezt a besúgós terhet cipelni. Most akkor megírjam a történetét, vagy elhallgassam?
Vanicsák erre már nem válaszolt. Csak felállt, biccentett a fejével, és azt hiszem azt mormogta, hogy még átgondolja, és jelentkezni fog. Majd katonásan kihúzta magát, kezével lesöpörte a ráncokat rojtosodó zakójáról, és amikor kisétált a vendéglő teraszáról, úgy láttam, mintha hajlana a lába.
Pedig nem hajlott. Akkor meg aztán végleg nem, amikor a panel lakása kisszobájában az idősebb fia megtalálta a csillár helyére csomózott kötélről lelógó testét.
– Nem tudjuk miért csinálta, de ez a levél volt a zsebében – nyomott a kezembe egy borítékot ifjabb Vanicsák, egy nappal a temetés előtt.
– Olvasta? – néztem rá.
– Nem. Magának szól. Meg aztán le is van ragasztva.
– Köszönöm, hogy elhozta. Majd… Szóval később átnézem. Egy riport miatt szánta nekem. Talán a válaszok a kérdéseimre – motyogtam, de tudtam, ifjabb Vanicsák nem hiszi el egy szavam se.
– Riport? Az én apámmal? De hát…
– Tudja, a fociról. Negyven évig volt a városi csapat szertárosa. Sporttörténelem – hazudtam, és még mosoly is szaladt az arcomra.
– Na ja. A foci… bólintott ifjabb Vanicsák, és már csak a hátát láttam kifordulni a szerkesztőségi szobából.
Meg apám múltból előbukkanó kövér arcát is láttam. Az apámét, akit 1985 decemberében kitüntetéssel küldtek nyugdíjba. Meg egy fiatal tiszt arcát is láttam, aki az apámat búcsúztató vacsorán nevetve kérdezte a főkapitányság étkezdéjében, ugye, alezredes elvtárs, most már elárulja nekünk, miért volt Ponty a gúnyneve, és miért hordott mindig gumis nyakkendőt?

* Első közlés

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük