Botár Attila: Önmetszet

Székelyudvarhelyen volt csecsemő. Volt negyvenéves is. (Nem várt ekkora életkort, de azért tette a dolgát.) Két asszony urának, három gyerek apjának nevezte, később egy fiúcska nagyapámnak. Aztán a hatvanat is betöltötte. Tette a dolgát. Néha a másét is. Szanaszét műfordítások, szanaszét nyelveken és szerzőktől. Elmúlt hetven.  Mostanában mondják, hogy már túl sokra ne számítson.
Aztán, jut eszembe, nyolc és fél (nem Fellini!) kötet vers meg regény a szerzőjének is nevez. Hát legyen. Ha nekik nem mindegy.
És miért a vers? – kérdezik aztán százan, százféleképpen.
Ha visszatapogatok régi, ifjúkori opuszaimhoz, ó, milyen kiváló öregkori lírát látok akkori soraimban! Mintha azért kínlódtam volna ki magamból ezeket, hogy most beteljesüljenek.
Ez például 1977-ből:

„Csak március van, de máris fogytán
a cigarettám, az oxigénem.”

Jó tíz nyara, hogy elköszöntem a cigarettától. Az oxigén-hiány pedig jelentkezett, fokozatosan pusztítva a tüdőt, meg ami mindezzel jár. Szondi Úr kérdésére – hogy s miként vagyok? – azért válaszoltam Babitscsal, köszönöm, vagyok – mint Cigány a siralomházban. Amúgy sok dolog játszik úgy, hogy valami vizsgadarabot illene összerakni, valami önmetszetet, hogy lehetőleg csak magunknak fájjuk s ne okvetlenül a fejünk.
De csak annyira és olyanformán, ahogy a vers – így a végünk felé – betelik az emberen, a költőn, hogy azután már a sors a legkevesebb, amire szükség van. Esetleg csak annyira abból a bizonyos siralomházból kifelé menet, hogy megbotlani és jól hasra vágódni a küszöbön.

*Forrás: NapútOnline- 2014

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük