Butola Zoltán versei

A világ végéig…

Elvinnélek egy lakatlan szigetre,
Vagy elmennék veled Tibetbe,
Elhajóznánk az óceán közepére,
Vagy felmásznánk a Világ Tetejére.

Szedek neked ezerszín virágot,
Elfelejtjük az egész világot,
A parton egymásban elmerülhetünk,
S éjjel-nappal szerelmeskedhetünk.

Vagy vad hegyek hósapkáit nézzük,
Alanti múltunk szálait széttépjük,
Átölelve egymást szárnyalunk az égig,
Szeretkezünk hosszan: a világ végéig.

*

Kérdések

Amikor reám nézel,
Fény tölti be a termet,
Amikor reám nézel,
Felsír bennem a gyermek.

Amikor reám nézel,
Kegyes hozzám az isten,
Amikor reám nézel,
Már semmi gondom sincsen.

Amikor reám nézel,
Lebegek az óceánban,
Amikor reám nézel,
Teljesül minden vágyam.

Amikor reám nézel,
Érzem a hangulatod,
Amikor reám nézel,
Értem minden gondolatod.

Feltörnek a múlt baljós emlékei,
Koppannak a jelen fájó kérdései,
Nincs feledés és nincs felelet.
Örök harccá tetted az életed.

Küzdesz ellenem és értem,
Én persze ezt nem értem.
Ha velem vagy, akkor szeretsz,
Máshol vagy, és rögtön elfeledsz?

Kinevetsz? Vagy sajnálsz talán?
El ne tűrd ezt! – mondta apám,
Legyen gerinced, fiam, tartásod,
Megéri, hidd el, majd meglátod.

Gyáva vagy csak? Félsz szeretni?
Vagy szükséges magad kelletni?
Játszol velem? Tréfálsz csupán?
Vagy magad sem tudod igazán?

A szeretet kell? Vagy a férfi?
Lelked, agyad, öled érti?
Tudom, nem bírom már sokáig,
Pakoltál rám jócskán, rogyásig.

Amikor reám nézel,
Fény tölti be a termet,
Amikor reám nézel,
Felsír bennem a gyermek.

Amikor reám nézel,
Látom szemedben a vágyad,
Amikor reám nézel,
Indulok, megvetem az ágyad.

*

Új világ

Tudom,
érzem,
átélem,
hogy bennünk
egy új világ
született,
aztán
szépen
berendezkedett.

Egymásba
simultak
a körök,
s nem
szakíthatják
szét többé
istenek,
sem
pokolbéli
ördögök.

©Tarcsai Béla -Vasárnap délelőtt