Butola Zoltán versei

Gyere ide!

Nem tudom.
Nem tudom, hová lett magabiztosságom,
Hengerlő lendületem és higgadtságom.
Mi ez a tétovaság?
E zaklatott én?

Gesztenye-hajad loknijai verdesik a vállad,
Szemedben a Tejút végtelen fényeit látom felcsillanni.
Pörget, szédít, megsemmisít pillantásod,
És mosolyod.

Rajtam nevetsz?
Tedd!
Hisz olyan vagyok, mint egy spicces bohóc,
Aki arcára pingált vigyorát viselve
Tántorog be az arénába az oroszlánok közé.
Mint egy kerge lepke,
amint a szilvaszín-éjszakába’
A világítótorony lámpására rátalálva
Kábultan hull bele a határtalan óceánba.

Rajtam nevetsz?
Tedd!
Hisz elmém már nem ura a testnek,
Gondolataim körötted cikáznak,
Ahogy az őszi viharfellegek közül
Ritmustalanul vágnak ki a magasfeszültségű
Elektromos kisülések.
Sok, sok elpazarolt energia.

Tudom, hogy szeretsz.

Elmerülni magadban,
gondolatban beszélgetni velem.
Ez a Te világod, amit megbolygattam,
Amit feldúltak érzéseim és érzéseid.
Mozdulataid velem vannak, kísértenek
Akkor is, mikor túl a lármás város határán,
Kikerülsz észlelésem köréből.
És álmodom.
Álmodom rólad ébren,
És az öntudatlan létben is.

Gyere ide, és csókolj meg!
A világ minden más dolga még várhat.

*

Nem vagyok képes

Nincs jogom.
Nincs jogom felforgatni
Szépen elrendezett életedet.

Nincs jogom.
Nincs jogom felforgatni
Szépen elrendezett életemet.

Nincs jogom.
Nincs jogom elvárni Tőled,
Hogy eldobd a múltat.

Nincs jogom.
Nincs jogom elválni Tőle,
Mert szívem feldúltad.

A felelősség,
A kötelesség,
A bőség,
A hűség,
Mind, mind fontos dolgok,
Mondja az eszem,

Hisz ez a szabályrendszer
Irányítja az életem.

A felelősség,
A kötelesség,
A bőség,
A hűség,
Nem számít semmit,
Dörömböli szívem,
Hisz ez a szabályrendszer
Elválaszt Tőled, Kedvesem.

Igazad van,
Vége.
El sem kezdődött.
Én felnézek az égre,
Könyörgöm, Uram,
Adj erőt végre!

Adj erőt,
Hogy kiszakítsam lelkem,
Agyamat szétzúzzam,
Vágyaimat eltemessem.

Adj erőt,
Mert az enyém elfogyott,
Nem vagyok képes
Megszüntetni ezt az állapotot.

Szeretlek,
Lényed betölti minden gondolatom,
Jog, erkölcs, és mind ti istenek,
Ne kössétek gúzsba minden mozdulatom!

Szeretlek.
Gyere, csókolj meg,
Bújj ide hozzám,
Bőröd érintésére vár
Ajkam, kezem, orcám.

*

Fogadalom

Ha belém szeretsz,
roppant kegyetlen leszek.

Ha hallom majd közelgő léptedet,
felöltöm közömbös képemet,
unottan hallgatom vallomásod,
közben kétszer telefonálok,
s amint a lényegre térnél,
elmondom: nem vagy észnél,
egyébként is, mit akarsz tőlem,
én ebből már rég kinőttem,
s mikor már sírva fakadsz,
átadok neked egy tapaszt,
melyre rá lesz írva,
„A szerelem gyógyírja”.

Hiába keresel,
hasztalan írsz,
a kagylót sem
veszem fel,
ha hívsz,
szenvedj csak
egyre jobban,

pusztulj el
bánatodban.

Nem hat majd meg
kérés,
se könny,
jöhet akár
a vízözön,
könyörgéseden
nevetek majd,
hiába csapsz
oly nagy ricsajt.
Az öngyilkossághoz
adok kést, vagy gyógyszert,
s támogatok minden módszert.

Kell ez a nagy fogadalom,
s tudom, így majd visszaadom
kamatostól mindazt a kínt,
mit átélek újra, s megint.

Egy bökkenője van csak:
egy szava sem igaz.

Sohasem tudnék kegyetlen lenni veled,
Hisz tudod jól, nagyon, nagyon szeretlek.

*Első közlés
** Versek a szerző rövidesen megjelenő, Megértjük a végtelent című kötetéből.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük