Cs Nagy László versei

Semmi

A messziség szélére ül a lélek,
hol a puszta magány őgyeleg,
vissza rá, régi messzeségek néznek,
hátrahagyva a szülőhelyet,

hol arcára folyt a sötétség fátyla,
és hol nem volt már kit szeretni,
az időt lassú csendjeibe zárta,
s tenyerébe olvadt a semmi.

*

Kikötődben

Hullámzik volt idők peremén az ember,
és távolabb kerülni perc-hajóra száll,
a holnap partjáig háborog a tenger,
hajója emlékvízen körbe-körbe jár.

Kívüled idődet hiába keresnéd,
magad vagy benned az örök hullámverés,
remélt hajnalod, nappalod, csendes estéd,
messzenyílt vizeiden az orkán kevés,

hogy hátrahagyd végül beléd-égett partod,
és szél játssza tovább megkezdett zenédet,
a villámokat ha árbocodra hajtod,
messzeséged békén visszaringat téged,

oda, hol álmaid csendes véget érnek,
hullámok zajában rátalálsz magadra,
szemedben nyitsz lassan ablakot a fénynek,
túlparton már csak a sötétség maradna,

mikor egy ringatózó csónak visszatér,
kéklő távolról is félve felismered,
magadban lepergett voltokat újramér
ha partot ér, és időbe mártja kezed.

3 hozzászólás

  1. Nagy szeretettel olvaslak itt is, szívből gratulálok és köszönet a versélményekért.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük