Csikai Gábor: Fénytelen szelek

Abban az időben (Hú, basszus, úgy kezdem ezt, mint valami evangéliumi részletet. Mondjuk azt nem tudom eldönteni, hogy ez most menő paródiának hat, vagy full gáz) az egyik legnépszerűbb koncerthelyszín és szórakozóhely a pesti egyetemisták között a Virág Benedek Kollégium volt. Már a neve is viccesen hangzott, főleg a rövidítése, legalábbis minket a „Menjünk a VBK-ba!”-felszólítás mindig is mosolyra ingerelt. (Hasonló vicces elnevezés volt az egyik akkori lágymányosi kocsma, az Italcsarnok rövidítése és a hozzá kapcsolódó felszólítás is: Menjünk az Icsába! Két apróság ezzel kapcsolatban: egyrészt, hogy a hangyafasznyi méretű hely miért is lett „csarnok”, az már örök rejtély marad. Másrészt már nem is működik a krimó, most valami hamburgerezőt találtok ott). Ha valaki nem tudná, a VBK nem csak a kollégium nevének rövidítése volt ugyanis, hanem a vörösboros kóláé is, ami nekem egyébként elsőre elég furcsának tűnt, mert ezt az italt felénk vadászként ismerték.

Főleg úgy volt furcsa, hogy a hely egyébként egy teljesen más jellegű italról, sőt egy egész italcsaládról híresült el, ezek pedig a következők voltak: a tűzköpő, a tűzhányó és a tűzokádó. Az oldatok jellege a következőképpen nézett ki: Tűzköpő=0,5 dl barackpálinka+1 dl fehérbor+1 dl Sprite; Tűzhányó=1 dl barackpálinka+1 dl fehérbor+1 dl Sprite; Tűzokádó=1 dl barackpálinka+3 dl fehérbor+1 dl Sprite. Második rejtély e novellán belül: az, hogy ezt miképp lehetett ép ízlelőbimbókkal és gyomorral ezeket feldolgozni, ma már elképzelni sem tudom. Persze fiatalon az ember tűrőképessége sokkal nagyobb, és a „mindegy, csak üssön” elv is sokkal erőteljesebben érvényesül az ember életében.

Arra, hogy az ominózus események alkalmával milyen koncertre, vagy hogy egyáltalán milyen apropóból is mentünk oda, már nem emlékszem, de annyira nem is lényeges. Az tuti, hogy négyen mentünk, Zebi meg Rusi barátom, és az ő valami haverjuk, akinek már a nevére nem is emlékszem, meg én. Az is rémlik, hogy a nagyteremben zajló programból sem láttunk semmit, mert természetesen lehorgonyoztunk a büfében, és nekiálltunk inni. Eleinte tűzhányókkal kezdtük, mert azért tűzköpővel nem akartunk kispályázni, aztán valamikor átálltunk a tűzokádóra, mert bírjuk mi ugye. Akkor fel is vezetem a harmadik rejtélyt: természetesen halvány sejtelmem sincs róla, melyik típusú italból mennyi is csúszhatott le.

Az mindenesetre biztos, hogy nem kevés, mert amikor valamikor az éjszaka közepén elindultunk vissza a kollégiumba, már igencsak hangosak és lelkesek voltunk. Illetve megint helyesbítenék, először nem a kollégiumba indultunk, hanem a Móricz Zsigmond körtérre, és mivel lusták voltunk kivárni az éjszakai hatost, így gyalog ballagtunk először a Boráros téren, majd a Petőfi hídon. És a problémák itt, a hídon vették kezdetüket. A korlát ugyanis szépen fel volt lobogózva, hosszú fémrudakon kék-sárga-piros zászlók lengedeztek a Duna felett., csak vaksötét éjszaka lévén nem valami fényes szelek fújták őket. Egy ideig ballagtunk alattuk, aztán egyszer csak valahol a Duna közepe felett abból a haverom haverjából kiszakadt a következő mondat:

– Egyébként mi a faszt keresnek román zászlók Budapest közepén?

Ez a kérdés bennem föl sem merült, lévén hogy egész életemben távol állt tőlem mindenféle nacionalizmus. Akkor is csak úgy félrészegen fél szemmel felpillantottam rájuk, aztán így válaszoltam:

– Biztos valami román fejes jön, és annak lobogóztak föl.

Haverom haverját azonban nem hagyta nyugodni ez a dolog:

– Bele kéne baszkodni mindet a Dunába! – kiabálta félhangosan, én pedig kissé riadtan körbepillantottam, hogy megbizonyosodjam felőle: nem sétál mögöttünk egyetlen rendőr sem. Nem sétált. Úgy döntöttem, ejtem is a témát, így erre nem reagáltam semmit, nem úgy, mint Zebi:

– Fogadjuk egy ezresbe, hogy egyetlen zászlót se tudsz bedobni!

– Micsoda? – kiáltott fel a haver haverja. – Na, figyelj csak!

Azzal odaugrott az első, mellette lévő zászlóhoz, és lelkesen rángatni kezdte. Azonban akik fölszerelték, valószínűleg fel voltak készülve az ilyenfajta támadásokra, ezért jó erősen berögzítették a rudakat a tartókba. A csávó legalábbis hosszas rángatás után sem tudta megmozdítani. Én azonban nem voltam annyira részeg, hogy a következő zászlónál ne tűnjön fel egy apróság. Oda is fordultam Zebihez:

– Én is kapok egy ezrest, ha belevágok egy zászlót a Dunába?

– Naná! – vigyorodott el Zebi. – De ha nem megy, te is adsz egy ezrest!

– Sima liba! – közöltem, és odaléptem a kiszemelt zászló mellé. Egy laza mozdulattal kiemeltem a tartóból, és huss, már csobbant is a folyóban. Ugyanis azt az apróságot vettem észre az előbb, hogy a többi zászlóval ellentétben ezt az egyet valami baleset érhette korábban, így erős csavarozás helyett csak egy vékony dróttal rögzítette valami nagy tehetségű szaki a helyén.

– Baszd meg! – kiáltotta el magát Rusi. – Rajta vannak az ujjlenyomataid. Ezért le fognak tartóztatni!

– Hogyne. Majd mikor kifogják Mohácsnál, nekiállnak lelisztezni az ujjlenyomataimért. –  Azzal Zebi felé fordultam: – Na, virítsd a Mátyást!

Zebi erre átvette a haverjától a pénzt, ami aztán azonnal át is vándorolt hozzám. Én elégedetten rápillantottam, összehajtogattam, és bedugtam a zsebembe. Azért voltam elégedett, mert egyetlen könnyed mozdulattal visszaszereztem az esti költésem elég komoly részét, ami határozottan javította a kilátásaimat a holnapi napra. Bár akkor éppen nem voltam úgy, mint ahogy néhányszor már megesett: a visszavitt sörös üvegekért kapott pénzből tudtam meginni a két gyógykisfröccsömet, de azért nem ártott túlzottan az a pénz. Mindenesetre, bár nem láttunk se zsarut, se közterest a környéken, ezek után azért villámgyorsan elhagytuk a hidat, és meglehetősen nagy sebességgel közelítettük meg a Móriczot. Akkoriban a Spar előtt a legendást pizzást már bezárták, viszont megnyitották az azóta gombamód elszaporodott hamburgeresek számomra első fecskéjének számító üzletet ott a Villányi út elején, úgyhogy ide még bevettük magunkat annak ellenére, hogy Rusi haverunk minden rendőrautónak tűnő tárgy felbukkanásakor összerezzent.

Néhány gigantikus klasszik elfogyasztása után aztán fel is szálltunk az éjszakai buszra, és azzal visszatértünk a kollégiumba, ahol rögtön bele is szédültünk az ágyainkba. Természetesen másnap reggel 10-ig nem is nagyon produkáltunk semmiféle életjelet, akkor viszont fel kellett támadnom, mert be kellett mennem a városba. Az útvonalam pedig pont arra vezetett, amerre tegnap közlekedtünk: a külvárosi járattal vissza a Móriczig, onnan meg a négyes-hatossal át a Petőfi hídon. A villamosról persze árgus szemekkel figyeltem a zászlókat, kerestem az általam okozott foghíjat, így elsőre magukat a lobogókat ekkor sem figyeltem, ez csak akkor történt meg, mikor végre megtaláltam a rést a pajzson. De akkor aztán pofon is vert a látvány, és valószínűleg utastársaim legnagyobb döbbenetére hangosan felröhögtem, majd este ugyanilyen harsány kacajjal meséltem el Zebinek, hogy mit is fedeztem fel.

Természetesen szó sem volt semmiféle diplomáciai fellobogózásról, és nem vártak semmiféle román fejest. Csak mind a négyen olyan részegek voltunk, hogy egyikünknek sem tűnt fel: a hídon lobogó rengeteg zászló közepén medvefejnyi méretű Budapest-címer villogott. Ami nyilvánvalóan azt jelenti: a haverom haverja nacionalista felbuzdulásának köszönhetően egy hivatalos Budapest-zászlót vágtam bele a Dunába. Utána még hetekig nagyon bökte a szememet az a rés ott a zászlók között, mikor arrafelé vitt az utam, aztán végül valamikor pótolták a hiányt. De nekem az a rés örökre ott maradt, és lelki szemeim előtt azt is látom azóta, ahogy a kissé tompább színűre ázott Budapest-zászlót valahol Mohácsnál kihalásszák a folyóból, aztán egy rendőr fehér port ken rá.

*Első közlés

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük