Egervári József: A tekercsek

Észrevétlenül érkezett a szorongás, hirtelen ott termett a gyomra körül és a szokásos körjáratba fogott. Ismerősként üdvözölte, de a szokásos émelygésről most nem akart tudomást venni. Élete első önálló kiállításán nem lehet rosszul. Elátkozta magát, amiért engedett a felkérésnek. Nem vagyok művész, nem vagyok művész, hajtogatta magában konokul, pedig legalább ezer éve várt erre a pillanatra, és legalább ezer éve menekült előle, álmaiban számtalanszor megízlelte már a sikert, de rettegett az odáig vezető úttól.

Ez a végletek között mozgó kettősség bátortalanná tette, kilökte a valóság elvárásainak harcmezejéről, mint egy tehetetlen, akarat nélküli biliárdgolyót, hiszen nem tudta „eladni magát”, nem tudott pénzt, hírnevet szerezni tehetségével, így gyakran – dilettáns kóklernek nevezve magát – a kísérletezések titokzatos őserdejébe menekült… A képek pedig csak gyűltek a komód fiókjában, hogy egyszer majd életre keljenek.

Tíz éve tartott ez az önemésztő gyötrelem, többször eladta már fényképezőgépét, a teljes felszerelését is, de egy ismeretlen és megmagyarázhatatlan erő mindig visszakergette a sötétkamrába, ahol fergeteges szellemi kielégülések élményei ellenpontozták munkáinak tökéletlenséget sugalló jegyeit. Pontosan soha nem tudta behatárolni, megfogalmazni a hibát. Leginkább egy rosszul sikeredett pörkölt ízvilágához hasonlította képeit, amikor csak sejtése van az embernek arról, hogy sóból, borsból, paprikából rakott-e keveset az ételbe, vagy esetleg az alapanyag is romlott volt már. A végeredmény gyakran „emészthetetlennek” tűnt…

Ilyenkor kiborult, hónapokig nem fogott kezébe fényképezőgépet, megpróbált átlagos emberi életet élni, dolgozott, bulizott, nők után szaladozott, ám képtelen volt sokáig lógatni lábát a semmi szélén, idegszálai egyre vadabbul tapogatóztak az ismeretlen dimenziók felé, egyre vadabbul követelték igényeik kielégítését. Egyesek bélyeget gyűjtenek, mások verseket írnak, nyilván nincs olyan ember, akinek ne lenne valami lelki nyavalyája, amely segítségért kiállt, s amelyre leginkább önmaga leli meg a gyógyírt valamilyen eszement ötlet beillesztésével a hétköznapok normálisnak vélt forgatókönyvébe.

Meglepően sokan tülekedtek a tenyérnyi kiállító teremben, a megnyitóra kivezényelt vonósok a falhoz tapadva, rémülten szorongatták közvetlen törésveszélynek kitett hangszereiket, amin magában igazán jót derült. Cselló, brácsa, hegedű, álságos áhítat, mindenki illedelmesen tapsol, egy komoly ember majd lelkendezve beszél a művészet nagyszerűségéről és fontosságáról, magasztalja a fiatal művész munkáit, tehetségét, és megelőlegezi neki a leendő hírnevet, sikert, gazdagságot.

Nem ilyen megnyitót akart, hanem valami egyedit, szokatlant, nem feltétlenül botrányba torkollót, de olyat, amely után nincs kedve az embernek haza indulni, nem érdekli az esti film a televízióban, csak odabújik a kedveshez, és beszélgetni akar. Életében először eszébe jut, hogy lakásának falán túl is emberek élnek, akik közül sokan képesek lettek volna átszökni a halhatatlanság birodalmába, csak lekéstek róla, mert a mama soha nem ért rá elhordani őket zongorázni, a papától nagyon kikaptak, amikor életük első freskóját elkészítették a hálószoba falára, a sárból gyúrt szobrocskák pedig a tűző napon szétporladtak, mivel senki észre sem vette őket.

Azonban az ember élete első kiállításán legyen hálás és illedelmes, hát maradtak a vonósok, egy komoly ember és a mértéktartó lelkesedés. Ez is valami.

Büszkének kellett volna lennie, hiszen itt mindenki úgy tekintett rá, mint egy művészre, aki képes a világot oly módon megmutatni, ahogyan eddig még soha senki nem látta, akinek van tehetsége atomjaira szedni a valóságot és egészen másképpen újra összerakni, bár abban nem volt biztos, ez-e a művészet, jól csinálja-e, vagy érdemesebb lenne beiratkozni egy hímző szakkörbe.

Sok művészt ismert, de közülük kevéstől volt „elájulva”, sokszor elmérgesedett vitákban végződtek találkozásaik, amelyeknek többnyire nem is a művek, hanem a köréjük rakódó mesterséges misztikum, a dolgok meg- és belemagyarázása volt az okozója. Mérhetetlen makacssággal hitte, az alkotások onnantól önálló életet élnek, amikor megtörtént az utolsó ecsetvonás, a véső kidobta az utolsó faforgácsot, a fixáló megszáradt a fotópapíron. Onnantól szinte csak szerencse és divat dolga, múzeumban vagy szeméten köt-e ki a mű.

Ismerősök és ismeretlenek jöttek sorban gratulálni. Érdekes kézfogások voltak, mindegyik más, erős, puha, kemény, izzadt, nyirkos, hideg, forró. A szemüket figyelte. Sokszor másról árulkodott a tekintet, mint a kézfogás. Ez a játék feloldotta kezdeti merevségét, kezdte jobban érezni magát. Az ő fotói vannak a falakon, az ő édes gyermekei, megszenvedett drágakövei, amelyek most önálló életre kelnek.

Hirtelen elakadt egy pillanatra a lélegzete, nem hitte, hogy ő is eljön. Titokban neki ajánlotta ezt a kiállítást, de soha nem volt bátorsága könnyed beszélgetéseknél komolyabb kezdeményezéshez. A múzsájának tekintette, minden előnyével és hátrányával ragaszkodott ehhez az állapothoz, amely nem látszott túlságosan boldogítónak, de biztosnak tűnt. Egy szál vörös rózsát szorongatott a kezében, csak úgy, csupaszon, mintha menet közben szakította volna. Elfogadhatóan romantikusnak tartotta ezt a képet. Nyúlt a fényképezőgépe után, aztán riadtan visszakapta a kezét. Azt a rózsát talán neki szánja. Ordítani akart a meglepett boldogságtól, de időben sikerült egy idétlen grimaszba és egy esetlen mozdulatba parancsolnia érzelmeit, amelyre mindenki felfigyelt. A lány is felfedezte, megindult felé.

A tömeg valamilyen ismeretlen jelre – furcsa, szabálytalan oválist formálva a terem közepén – a falakhoz préselődött, a zenészek magukhoz ölelték hangszereiket. Váratlanul csönd lett. Behatárolhatatlan irányból egy templomi orgona hangja úszott be a kiállító terembe. Egyetlen lassú dallam ismétlődött egyre teltebb és erőteljesebb harmóniákkal átszőve, vaskos akkordok kúsztak elő a semmiből, megremegtetve a falakon a képeket, mintha már nem is egyetlen orgona szólna, hanem legalább száz.

A hangerő egyre elviselhetetlenebbnek tűnt. Tétován keresett egy tekintetet, aki tudja, hogy most mi történik. Mindenkinek az arcán csak az előbbi várakozó mosoly ült, az emberek mozdulatlanul álltak és úgy tűnt, nem vesznek tudomást erről a félelmetes hangversenyről. Egyedül ő szaladozott fékevesztetten közöttük. Hirtelen egyetlen pillanatra ismét csönd lett és sötét. Nem mert megmozdulni, nem tudta mi következik még. Talán meghalt, és a halál ilyen? Ezt nem érezte annyira borzasztó gondolatnak, de bizonytalannak és lustának vélte érzékeit, lelke legmélyén azonban senki nem kongatta meg a vészharangot. A nyakában lógó fényképezőgép hideg vasához ért, amitől kicsit megnyugodott. Talán tényleg nem az érzékei űznek vele gonosz tréfát.

Körben a falakon halvány derengés kezdte eloszlatni a nyomasztó sötétséget, egyre erősebb színekkel gomolygott valami, leginkább a kavargó vízbe lódított festék örvényléséhez hasonlított. Soha nem látott még ilyen gyönyörű árnyalatokat, még soha nem tapasztalta eddig, a színeknek óriási vonzásuk, mindenen áthatoló hatalmuk van. Már jól látszott, ezek a fergetegesen cikázó, egymásba olvadó, ölelkező színfolyamok az ő képeiből törtek elő, szabályosan betartva a képkeretek adta határokat. Óvatosan megközelítette az egyik fotót, kezét lassan a magasba emelte. Forró volt. Nem elviselhetetlenül, csak annyira, mint amikor egy tábortűznél a lobogó lángok felé nyújtja az ember a tenyerét. Kellemes érzésnek tűnt.

Becsukta a szemét. Soha nem látott tájak, városok vonultak el előtte, szépségükre nem talált szavakat, de rögtön úgy érezte, otthon van, járt már itt, valahogyan minden olyan ismerősnek látszott.

Hirtelen erős szorítású kezek ragadták meg kezeit. Rémülten nyitotta fel pilláit. Egy idős férfi arca nézett rá vissza, annak a férfinek az arca, akit évekkel ezelőtt fotózott. Lehetetlen, már halott, tudom, nyöszörögte. Hátrálni próbált, de nem szabadulhatott, a férfi lassan kicsúszott a kép síkjából és ott állt mellette. Ekkor elengedte. A többi fotó is hatalmasra növekedett, gyerekek, nők, férfiak léptek elő belőlük, mindegyiket ismerte, mindegyiknek emlékezett a ruhájára, a pillantására, a helyszínre, a beállításra, némelyiknek még az illatára is.

Mégis meghaltam, gondolta. Most mit csináljak? Fotózz, ütögette meg barátságosan a vállát az idős férfi. Tiltakozni próbált. Olyan félelmetesen abszurdnak tűnt ez a helyzet, hogy a fejében szitáló félelem ellenére elsodorta magával, mint egy örvény, lerántotta a soha ki nem mondott dolgok, a soha meg nem sejtett titkok, a soha fel nem fedezett rejtelmek bugyraiba, előtte pergett az idő nélküli valóság a maga fényességes és szürke, csodálatos és borzasztó, egyszerre elkülönülő és összeolvadó törvényeivel és törvénytelenségeivel… Csak nyomogatni kellett a Minolta gombját, mint egy őrült, aki képes átemelkedni önmaga és a világ korlátain. Már nem voltak kétségei, él.

Öt tekercs film fogyott el. Teljesen üresnek, fáradtnak érezte magát.

A fények halványulni kezdtek, a kiállított fotók kezdték visszanyerni eredeti formájukat, a rajtuk szereplő alakok visszaszállingóztak a helyükre. Gyere, kísérj vissza, karolt bele az idős férfi. Hamarosan megnyitják életed első kiállítását, de ezek a fotók már nem azok a fotók, amelyeket kifüggesztettél ide. Most rendezted el igazán őket, mert hozzá merted tenni azt, amely nélkül csak fényképek maradtak volna az idők végezetéig. Végre meg merted nyitni a lelkedet saját gondolataid és érzéseid előtt, ki merted vetíteni, engedted megjelenülni őket, végre szabad folyást biztosítottál az eddig félelmektől, szokásoktól, előítéletektől űzött tudatodnak. Végre mertél a csillagokba kiabálni. A művészet két dologból áll, a transzcendentális gondolkodás tudományából és emberi mivoltunk esszenciájából. A többi mind csak sallang, máz, amely az idők folyamán lekopik, de csak rajtad múlik, marad-e alatta valami, megmarad-e a lényeg.

Ideje lenne elfogadni, hogy te is kaphatsz egy szál rózsát. Meg is kell tudnod becsülni ennek valódi értékét, hogy legközelebb tudd, értsd, lásd és halld meg, ami neked szól. Ez is olyan, mint a művészet, nem elég beszélni arról, hogy hogyan kellene csinálni. Csinálni kell.

A fotók tökéletesek voltak, minden a helyére került.

Talán álmodik, s amikor felébred, akkor kiderül a turpisság, nincs se kiállítás, se tökéletesség, se vörös rózsa.

Sokáig hunyott szemmel ácsorgott, amikor megszólalt egy hegedű. A zenészek elkezdték a műsort., a zsúfolásig telt terem néma áhítattal telt meg.

Megtapogatta zsebeit. Ott lapult bennük az öt tekercs film.

Úgy tűnik, ez tényleg az én napom – mosolyodott el. Zakója ujja kicsit hosszabb volt a kelleténél, de már ez sem számított.

*Első közlés

1 hozzászólás

  1. Szerencsès vagy, mert van èrzèked atomjaira szedni a valóságot ès az egèszet màskèppen összerakni.. ….Ès mèg Minoltád is van.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük