Egervári József: Önismereti tréning

Másfél órája ácsorgott a szék tetején, egyetlen apró bugyiban, elöl szétgombolt ingben. Már átesett az első kiabáláson, az első síráson, az első kétségbeesésen, tudta, nem hallja őt senki, a forgalmas főút járműáradatának csörgése, pöfögése, a békebeli ház vastag falai felfalták a hangját.

Pedig olyan szépen indult minden, tetszett neki a vidéki élet, úgy érezte, az arctalan fővárosi hideg, elutasító érdektelenség után barátokra lelt az unalmas kisvárosban, megtalálta a helyét, hiszen mosolyogva köszöntek rá a szomszédok, szívélyesen üdvözölte a hentes, a fűszeres, a postás.

Jól érezte magát a bőrében, néhány hónap alatt teljesen kipihente csúnya válását, hatévnyi boldogtalan, vitákkal és veszekedésekkel terhelt házaséletét. Titkon azért elismerte, vele sem egyszerű az élet, az apjára hasonlított, makacs, akaratos, lobbanékony természetet örökölt tőle. Azt is tudta, nem éles eszű, de inkább lustasága és felületessége, mint képességei miatt nem vitte semmire. Nagy hiba volt, hogy nem fejezte be a főiskolát, folyamatosan hitegette magát, nem késett még el semmiről.

Ismét zokogásban tört ki, ott állt nappalijának közepén, a csillár alatt egy széken, kezei hátrakötve, nyakában egy durva, erős kötél, szemben vele saját videokamerája, melynek képe saját számítógépének monitorján jelent meg.

– Igen, látom, te szemét! – ordította berekedve. – Kicsit lóg a mellem, kicsit hájas a hasam és a combom, tokám van, es most szétkenődött a sírástól szememen a festék. De harminchárom éves vagyok. Mit vársz tőlem? Mit akarsz tőlem? Nekem nem jár a boldogság?

Egyre jobban fájt a dereka és a háta, hátrakötött karjai elgémberedtek, lábai már remegtek. Nem akart meghalni, de a félelem ott ücsörgött lábainál a széken, és kajánul vigyorgott. Meg fog halni. Harminchárom évesen. Hol vannak már a rendőrök, hiszen az interneten mindenki látja őt? A címét is gyorsan ki tudják deríteni. Miért nem jött még senki? Miért nem karja senki megmenteni? Még csak harminchárom éves. Nem olyan rossz nő. Még lehetne boldog. Még neki is járna valami az élettől.

– Igen, elismerem, rohadvány voltam! Ezt akartad hallani? Igen, szemét voltam, de csak azért, mert szerettelek. Meg akartalak szerezni magamnak. Igen, hazudtam a barátnődnek, a fotókat is én készítettem. A Photoshoppal én manipuláltam, én vágtam össze, mintha egy pasi belékarolna. De ez halálos bűn? Ezt azért nem érdemlem. Kérlek! Ne tedd ezt velem! Ezért nem halhatok meg! Így nem halhatok meg! Tudom, nem vagyok tökéletes, helyezkedem, kihasználom az embereket, de ki nem akar jobb színben feltűnni, mint amilyen valójában?

Hosszú percek teltek el hang nélkül. Azt várta, mikor pereg le előtte élete filmje, bár úgy sejtette, nem lesz hosszú film. Unalmas film lesz. Felejthető. Lenézni a kötél szorításától nem tudott, de ismét sírva fakadt, mert érzékelte, hogy összepisilte magát, a langyos vizelet széles sávban csorgott végig combján, lábszárán, egyre magasabbra emelkedett a támlás konyhai szék ülőlapjának mélyedésében, mígnem a szélén átbukva hangos csurranással a padlón spriccelt szét.

A maradék önuralmát is elveszítette, oly megalázottnak és kiszolgáltatottnak érezte magát, hogy rekedt, dühös disznósivítás tört elő torkából, lábaival vadul toporzékolni kezdett, kezét igyekezett kiszabadítani a kötélbilincsből, amikor váratlanul megbillent a szék, elveszítette egyensúlyát, nyakán megfeszült a kötél.

Nehezen tápászkodott fel a padlóról, végigtapogatta magát, de nem tört el semmije. Kikapcsolta a videokamerát és a számítógépet. Az internet-csatlakozó ki volt húzva. Senki nem látta őt.  A csillárról lógott a kötél. Úgy lehetett meghurkolva, hogy amikor testsúlya ránehezedik, minden hurok, minden bog kioldódjon. Egyetlen percig sem volt veszélyben. Majdnem két órahosszát ácsorgott a szék tetején, ordítozott, összepisilte magát, és még csak veszélyben sem volt.

Gyorsan összetakarított, lezuhanyozott, Visszadugta a számítógépbe az internet-csatlakozót. Olyan e-mailt fog írni, hogy nem teszi zsebre az a szemét, de csak ült a monitor előtt, egyetlen használható mondat sem jutott eszébe.

Nem kétséges, megérdemel egy jégkrémet. Kinyitotta a hűtőszekrény ajtaját, visszahőkölt. Macskája feküdt egy tálcán, tejszínhabbal körülfújva, érett, vörös eperdarabokkal díszítve. Egy cetli volt mellétűzve: AZ ÖNISMERETI TRÉNINGNEK VÉGE!

Visszacsukta a hűtőszekrény ajtaját.

– Át kell gondolnom az életemet. Tényleg át kell gondolnom – suttogta rekedten.

 

*Első közlés

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük