Egervári József: Szégyellem nagyon

Ülök egy kikövezett parkban,
egy gazdátlanul kopott padon,
lábam alatt közbeszerzett kavics
csikorog,
közmunkások kapirgálnak
unottan,
kivágott, egészséges fák csonkjai
mellett bólogatnak némán
a régi villanyoszlopok.
Elgondolkodom múló életen,
jajgathatnék, hogy lassan
jön a halál,
és már semmi dolgom,
mondhatnám,
nem én bajom a történelem,
s nem siránkozom minden
botorságon és koloncon,
ám nem vagyok süket,
nem vagyok vak,
míg új urak terített asztalán
gazdag a lakoma,
egyre éhesebb és keserűbb
lesz a néma szolgahad.
Gyűlöletből font korbácsot
csattogtatnak hűbéres urak,
nem tudni, mikor lesz
túl késő megcsörgetni
és levágni a láncot,
nem tudni, ki lesz
majd az áldozat,
amikor a gyűlölet tényleg
fegyvert ragad,
címkéket ragaszt, vallat,
bebörtönöz
(korbáccsal vagy kenyérrel
ösztönöz),
és ha úgy dönt, kivégzi azt,
ki nem eléggé egyforma,
lesz hozzá rendőr,
hivatalnok, spicli és katona.
A történelem már megmutatta,
a píár nem bonyolult,
egyszerűek a jelszavak,
bármilyen plakátnak behódol
a megfélemlített vagy
megvásárolt szolgahad.
Így lopják el a reményt
és a szabadságot,
apránként, ügyesen,
szép és harcos szavakba
bújtatva:
ember, maradj csöndben,
a sírod jeltelen.
Csak magam nevében beszélek,
nem hiszek már szép lelkű költőknek,
nem érdekelnek süketek, vakok,
megalázkodók és hallgatagok,
már csak azt bánom
– megöregedve,
halálra szántan –,
szégyellem nagyon,
de nem eléggé kiabáltam.

*Első közlés