Egervári József: Történet egy macskáról

Egyedül sétált a kiállító teremben, nem akart senkivel sem beszélgetni, egy-egy udvarias köszönésen kívül nem akart többet. Dani tehetséges fotós volt, nemcsak szeme, de szíve és esze is volt a fényképezőgép kezeléséhez. Állami gondozása megszűnt, munkát keresett, a portás be sem engedte, a kapu előtt találkoztak, a fiú egy kismacskát simogatott, kölyökmacskát, táskájából kekszet vett elő, eltörögette, s azt adta az apró jószágnak; megakadt rajtuk a szeme, az igazgató és a fiatal gyerek egymásra nézett.

Felvette dolgozni, segédmunkásnak, aztán beíratta gimnáziumba, majd főiskolára is. Sokat beszélgettek. Neki soha nem lett gyereke. Nem akart. A gyerekekkel sok baj van.

A fiú fotós lett. Fotóművész. Büszkén nézett szét a teremben. Szociofotók. Dani szerint tükrök, melyekbe, ha belenéz az ember, akkor megláthatja önmagát. Ha meg akarja látni önmagát; szegény sorsú, elkeseredett emberek, koszos arcú gyerekek, szakadt ruhájú öregek, szomorú tekintetű fiatal nők pillantottak vissza az ember nagyságú tablókról. Az életen a Photoshop sem segít. A Photoshop nem segít.

Hétéves volt még csak, annyi idős, mint Kandeláber, a cirmos macska. Apja vitte haza egy hideg őszi este, egy kandeláber tövében találta, éhesen, szomjasan, félig megfagyva.

Kandeláber már beteg volt, hullott a szőre, lefogyott, alig evett. Aggódott a macskáért. Apja csóválta fejét, szenved már, mondta, majd ő elintézi, jobb lesz neki.

Jobb lesz neki, mondogatta ő is, majd én elintézem, apa; fából volt kardja, egész pontosan lőtt célba íjjal, a késsel is ügyesen bánt, lovag lesz majd, ha megnő, hős lovag, ha kell, háborúba vonul, ölni fog, megmenti szíve hölgyét, s legyőzi a sárkányt…

Kandeláber egyre betegebb lett, már nem evett, majd ő elintézi, ha jobb lesz neki, akkor nem lehet tovább várni, kemény lovag ő, akin nem fog ki halál sem. Átvetette a hinta vasállványán a kötelet, ölébe vette Kandelábert, aki szeretetteljesen bújt hozzá, hurkot kötött a gyanútlan macska nyakába, megsimogatta. Jobb lesz, Kandeláber, hidd el, jobb lesz, nem szenvedsz tovább. Hirtelen mozdulattal megrántotta a kötelet, a macska, nyakán a kötéllel magasba emelkedett. Hihetetlen erővel igyekezett szabadulni, karmaival a kötelet szaggatta, sovány teste pörgött a levegőben, görcsösen rángatózott, ívbe hajolt, szeme bevérzett, démoni vörössé vált, ő meg csak állt ott megkövülve, el kellett volna pusztulnia a macskának, , akit imádott, el kellett volna pusztulnia rögtön, azonnal, s mégsem így történt; szorította a kötél végét, s zokogva csak azt hajtogatta, jobb lesz, jobb lesz, jobb lesz, jobb lesz…

Apja rángatta ki kezéből a kötél végét, a macska a földre zuhant, a lapát egyetlen csapással végzett vele.

Megtelt a kiállító terem. Hallgatta a felvezetőt. Aztán odalépett a mikrofonhoz.

-Tisztelt hölgyeim és uraim! Bocsássanak meg, ha az izgalomtól nehezen fejezem ki magam, de Földesi Dániel fotóművész a gyermekem. Már a gyermekem, s büszke vagyok rá. Amikor körüljártam a teremben, s megnéztem ennek a tehetséges fiatalembernek a munkáit, melyek engem is mélyen megérintettek, akkor azon gondolkodtam, szükség van-e nekünk ilyen fotókra, melyek tökéletes tükröt tartanak elénk a valóságos világról, s elgondolkodtatnak, mi, akik biztonságos elszigeteltségben, jólétben éljük életünket, akarunk-e tükörbe nézni, akarunk-e együtt érezni, azokkal, akiket a sors megrázott?

Nem akarunk, mert túl sok kérdésre kellene önként válaszolnunk, melyek talán számunkra nem tetsző válaszok lennének, ám ma megértettem én is, hölgyeim és uraim, legnagyobb felelősségünk nekünk van a fotókon látható emberekkel, sorsukkal kapcsolatban. Mondogathatjuk számtalanszor, hogy majd jobb lesz, mi jót akarunk, ha soha nem nézünk bele saját magunk tükrébe, ha csak imádkozunk, s nem tesszük meg, ami tőlünk telik, akkor vakok és érzéketlenek vagyunk, s azok is maradunk örökké.

Földesi Dániel elém tartotta a tükröt, melybe belenéztem, s azt hiszem, megláttam benne az embert. Önmagamat is, és embertársaimat is. És ez így van jól.

Fáradtan rogyott le otthon a fotelba, semmihez sem volt kedve. Jobb lesz. Évek óta egyedül élt, de úgy érezte, most nem akar egyedül maradni önmagával. Kandeláber sétált el az asztal alatt, finom, puha szőre hozzáért a lábához. A macska felnézett rá, s úgy tűnt, mintha mosolyogna, ő meg zokogva csak azt hajtogatta, jobb lesz, jobb lesz, jobb lesz, jobb lesz…

*Első közlés

2 hozzászólás

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük