Emily Dickinson versei-Karádi Kázmér fordításában

Élet-ciklus verseiből

IV

„Mily boldogság!” Micsoda boldogság!
S ha elbuknék, micsoda nyomorúság!
De most, még ily szegényen
Mindent kockára tettem,
S mindent elnyertem! Igen! Tétován
Álltam a győzelem küszöbén!

Az élet csak élet, a halál csak halál!
Az üdvösség csak üdvösség, s a lélegzés csak lélegzés!
Ha tényleg kudarcot vallanák,
Legalább a legrosszabban elmerülni oly édes.
A bukás csak bukás,
A bú nem győzhet!

S ha nyerek – ó, az a mindenség,
Ó, a toronyban rejtett harangok
Lassú kongása!
Rejtekéből hirtelen kirobban
Egy másfajta teremtés,
Mely uralkodik felettem!

 

V.

Vigadjunk! A viharnak vége!
Négyen ziháltak a parton,
S negyven hullámsírba ment
A fortyogó zátonyon.

Kiálts a gyér üdvösségért!
Kongass a jó lelkekért,
Szomszédért, barátért, s a vőlegényért,
A mélyben örvénylőkért!

Hogy regélnek majd a roncsról,
Mikor tél veri a ház falát,
S a gyerekek kérdezik: „Hát a negyven?”
„Mind odaveszett talán?”

Akkor majd csend takarja a mesét,
A regélő könnyeit,
S a gyerekek sem firtatják,
S csak a hullámok felelnek nekik.

 

VI.

Ha meg tudok menteni egy megtört szívet,
Nem éltem hiába már;
Ha enyhíteni tudom más bánatát,
Vagy csendesíteni fájdalmát,
Vagy fészekbe segíteni egy vergődő fiókát,
Nem éltem hiába már.

 

VII.

Karnyújtásnyira tőlem!
Érintésemre várva!
Ez lehet az örök pillanat!
Csendes barangolás alatt a tájon át,
Kóborlás a bársonyos távolba!
Míg ártatlan ibolyák
Takarót terítenek a mezőkre,
Késő már a mohó ujjaknak
Múltba szállt a pillanat, vagy egy órája.

 

VIII.

Sebzett szarvas ugrik a legmagasabbra,
Mesélte nekem a vadászrege,
De tudtam ez már a halál mámora,
Bár rejti még a vadon sűrűje.

Szétzúzott kő robbanása,
A hajlott penge remegése;
S az arc lángolása
Hol csókkal hinti a láz tüze.

A jókedv csak a kín páncélja,
Melyben a seb rejtve van,
Valaki lássa már a vért,
S kiáltsa „A vad te vagy!”

 

IX.

A szív először gyönyört kér,
S azután, feloldozást a kíntól,
S azután, azok a kis pirulák
Melyek zsongítják a szenvedést;

S azután, az álomba merülés;
S azután, hogy meglegyen
Inkvizítorának óhaja,
A halál szabadsága.

 

X.

Becses, óbor öröme
Egy antik könyv kitárulkozása,
Kötését századai koptatták;
Ez kiváltság, gondolom,

Tiszteletre méltó kézbe venni,
Dédelgetni tenyerünkben,
Előre, hátra pergetni
Az időt, mikor sugárzott ereje teljében.

Mágnesként vonzza a tekintetet,
Feltárni titkát
Mivel egyesíti elménket,
Ősi irodalmát;

Melyet tudósok kutatták,
S ő volt a tanítómester
Mikor Platón volt a bizonyosság,
S Szophoklész csak egy ember;

Mikor Szapphó pajkos lány volt,
S Beatrice kelméjét
Dante az égig magasztalta.
Tények, századok fényét

Ismerőssé varázsolja,
Mint mikor vándort húz haza az otthon,
S elmeséli álmai igazát:
Életét az álomszülő parton.

Lénye varázslatos,
Könyörgésed marasztaló;
Fakó pergamenje zörgése
Pont így, szívfájdító.

 

XI.

Sok őrültség isteni áldás
Az értő szemnek;
Sok értelem teljes elborultság.

A sokaság
Mint mindenben, így uralkodik.
Bólogat józan eszed gyanánt;
Elfordul, ha tényleg őrült vagy,
S rázod béklyóidat.

 

XII.

Nem kértem mást,
Más sem volt megtagadva.
Felajánlottam a Létet, ezért;
A hatalmas kereskedő bólogatott mosolyogva.

Brazília? Csavart egyet a dolgon,
Rá sem pillantva utamra:
„De, asszonyom, nincs más
Mit kegyednek a jelen tartogatna?”

 

XIII.

A lélek társát megleli,
S akkor lepecsételi ajtaját;
Isteni többségének
Nincs hatalma odaát.

Rezdületlen, mikor harci szekér pihen
Kapujánál;
Rezdületlen, mikor császár hajt térdet
Trónjánál.

Látom, sokak közül
Választ egyet;
S akkor bezárja figyelme héját
Mint egy szemfedő.

 

XIV.

Sok minden él szárnyra kapva,
Madarak, órák, mezők bogara:
Nincs számukra elégia.

Míg mások lenn ragadnak,
Bánat, sírhalom, örökkévaló:
Egyiket sem akarom magamnak.

A sírban pihenők feltámadnak.
Van-e regém a csillagoknak?
Mennyire szövődik álca a talánynak!

*Első közlés