Ernst Ferenc versei

Álomkirálynő

Esti csendben rám lel a nyugalom.
Az apró pihéket nézem nyakadon.
Légzésed zenéje lassan felemel,
nézem arcod, még most sem hiszem el,
hogy itt vagy, hogy veled lehetek,
együtt rezdülve, mint fával a levelek.

Ősz van. Lassú szelekkel jön a tél.
Lábadhoz hullok. Apró falevél.
Társaim súlya, véd és betakar,
mint gyökeret óv, fagytól az avar.
Tavaszra várok én most idelent,
rügyfakadást hozzon a kikelet.
Kettőnket csodáljon újra a világ:
Királynő leszel. Én, a lombkoronád.

*

Lépésenként

Én nem.
Te sem.
Már senki.
Nem gyalogol
mögöttünk.
A megtett út
alatt elértünk
ide.
Ebbe,
a majdnem
kereszteződésbe.
Senki sem érkezik.
Senki nem indul.
Csendes napok
állnak előttünk.
Félénk-szelíden
kulcsolom
ujjaimat,
ujjaid köré.
Néma, érintőleges
kérdés :
“Sétálsz velem?
Zavar, ha mindenki néz?”
Csupán
az első.
lépést,
megtenni
lesz
nehéz.

*Első közlés

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük