Fövényi Sándor versei

Már rozsda gyötör

csak épp végig paskolta a fák hegyét,
mégis riadtan meghajolt minden ág,
közben a rádió köpködött zenét,
és megreccsent alattam a hintaágy.

néztem ahogy végigszalad az utcán,
meg-megállva a fáradt házak előtt,
néhánynak kopogtatott az ablakán,
amúgy csend, a nyár még mindent körbenőtt.

mégis korhadt illatot cipelt a szél,
és vihogva a lábam elé rakta,
arcomból hirtelen kiszaladt a vér,
tudtam rám köszönt az ősz jött-ment fattya.

szeretlek suttogta halkan fülembe,
hiszen örökké a szívedben lakom,
nincs könnyed, sóhajod mely elengedne,
hát tébolyultan beléd csimpaszkodom.

és szaggatom tépem míg van belőle,
legyél üres mint egy kiásott gödör,
közben verdes az eső hideg tőre,
bennem lapul az ősz, már rozsda gyötör.

*

Villamoson

néha elgondolkodom azon,
miért üres az életem mint egy lyukas vödör,
csak ide-oda billeg a fejem a villamoson,
míg felkelt néhány ellenőr,
jegyet kérve tőlem,
pedig azt sem tudom honnan-hová tartok
mert a szél úgy terelget akár a felhőket,
ezért olykor az ég homlokához csapódok,
villámmá gyűrve rajta a ráncokat.

a sorsom úgy is egy tehervonat,
bár sercegett már borotva bőrömön,
és ütőerem spriccelve köpte ki álmomat,
hogy egyszer majd, valahol a zúzottkövön,
talán télen is nyílhatnak vörös virágok.

csak arra kérlek Uram ne éjszaka legyen,
hiába vagyok vak mint egy öreg tükör,
nekem elég a melegét éreznem
a fénydarázsnak, ha a távolban fel-feltündököl,
és mikor húsom jajong a hideg vason,
majd markomban szorongatom ezt a verset,
mely rajta van az apró sárga papírlapon,
amit az ellenőrök röhögve kezelnek,
mert ez a villamos a remizbe visz.

*

Vándorok virága

mondd kedves mi legyen,
ha az ember egyszerűen megunta az életét,
nincs mit felvegyen, a kabát rég’ zaciba,
és ez az örökös készenlét,
hogy indulni kell, bárhova,
legyen az kötél, borotva, esetleg gyógyszerek,
és az agyban dob pereg, mikor
feltántorog rettegésből tákolt magán vérpadára.

és ilyenkor hiába hívod az Istent,
mert megváltásod már többször elherdáltad,
kellett a pénz, borra, nőre,
és játszod a koldusok legfattyabb királyát,
egy műanyagpohárban előtted a szánalom fillérei,
szádban a valahol volt kémény kesernyés füstje,
szemedben megrakott vagonok keréksikolya,
mert azért meghalni tudni kell.

kedves, ezen az úton sosincs megérkezés,
ahogy öregszel egyre sűrűbben temetsz
a csontvázzá vált jegenyék alá,
és a dombokra a vándorok virágát a napfényt rakod,
amit az otthonmaradottak sosem ismerhetnek,
de tisztelni kell őket, mert ők a haza, a nyugalom,
és egyszer ezekkel tarisznyádban,
majd elszunnyadsz mint a hajnali csillagok.

*Első közlés

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük