Haász Irén versei

Rekviem

Tündér keresztanyám
fölöttünk lebegett,
bár ortopéd cipőt viselt
és járókeretet.

Tündér keresztapám
csontos, inas kezén
hordott szívének verését
mindig éreztem én.

Szilárdságuk acél
volt és szavuk nehéz,
de minden méznél édesebb,
s hátrált tőlük a félsz.

Tündér volt mindkettő,
egy más világban hitt,
s e földi létből legtöbb jót
a másvilágra vitt.

*

Kereszt

Én itt vagyok. Mécsest gyújtok érted,
a sötétségbe szöktem ki a házból.
Holtak napján, keserves elvesztésed
jobban szorít, borzongok a gyásztól.

A mérhetetlen égbolt-űr parány
lehet csupán a bennem lakozó
hiányodhoz képest, Keresztanyám,
gyermekségem korára fényt hozó.

Bársonyfekete búrán firtatlak,
éter-csendből várom lélekjeled,
hogy tudd, nem csak ma, hanem minden n nap
megkönnyezlek, és áldom a neved.

*

Nem leírható

A múló évek öltöztettek vágyba,
hogy újra hívj, nevess, vagy szólj reám.
Én nem készültem ilyen árvaságra,
mégsem értékeltelek igazán.
Hogy létezel, oly természetes volt!
Ikonná csak az évek érleltek,
mint élesztőgombák a nemes bort,
mint borostyánná ér a fa mézgája.
És sokasult, mint cseppből óceán,
fahéjas emlék, csillámló percek árja.
Most, Karácsonykor, úgy szorít a bánat,
úgy fáj a hangod, ősz fejed hiánya,
és a tudat, hogy már minden hiába,
nem boríthatlak szeretet-virágba,
– hogy nem leírható.

*Versek a szerző Palackba tettem című, 2019-ben megjelent kötetéből.

©Kiss Andrea

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük