Hegedüs András: És végy vissza egy kadamot

Már három egész hattized napja próbálom összerakni ezt a kurva pelenkázót. Nem jó, de nem is tragikus. Megropogtatom a hátam. Saci csak holnap jön haza, addig befejezem. Az ajtók nem záródnak. Hiába állítgatom azokat a rohadt zsanérokat úgy, ahogy meg van írva, akad. Vagy épp, hogy nem ér össze. Gyűlölöm az egész miskulanciát, a skandinávok azért találták ki a lapraszerelt bútoraikat, hogy kibasszanak azokkal a népekkel, akiknél az évi napsütéses órák száma meghaladja az ezret. De velem nem szúrnak ki, megvan a stratégiám. Nyitok egy sört, és leülök a tévé elé.

Az első dolog, amit megtanultam Sacival kapcsolatban, hogy mindig álljak készenlétben. Hol mentolos csokit kívánt meg hajnali háromkor, hol datolyára éhezett rá este tizenegykor. Ezekkel még könnyen megbirkóztam, de amikor kovászos uborkát és csörögefánkot kért vasárnap reggel, alaposan megizzasztott. Persze, megoldottam azt is, és rövid ideig tetszeleghettem a hős Grál-lovag szerepében, amíg eszébe nem jutott valami újabb hülyeség.

Tulajdonképpen örülök, hogy lement az anyjához egy hétre. A téglaházban sokkal jobb a klíma, mint a panelban, én meg nyugodtan szerelhetem a pelenkázót, nem vagyunk útban. És akkor megyek wc-re, amikor akarok, rendelhetek pizzát, mozizhatok kedvemre. Lássuk, mit nézzek ma este? Az elveszett Frigyláda fosztogatói. Tökéletes.

A második lecke Sacival kapcsolatban az volt, hogy az idő múlásával egyre könnyebb lett felébreszteni a sárkányt. Például alig öthónaposan még kacagva pózolt a pólóban, amit adtam neki. Gömbölyű hasa szépen kitöltötte a Halálcsillagot, térbelivé varázsolva kedvenc űrállomásunkat. Tegnap meg majd leharapta a fejemet telefonon keresztül, amikor szerinte századjára mondtam, hogy az ikreket hívhatnánk Luke-nak és Leiának. Komolyan, hogy lehet ezt a poént megunni? És lebunkózott, mintha legalábbis Jabbának hívtam volna.

Nézem a filmemet, régi klasszikus. Legalább kicsit kiemel a napi mókuskerékből, a mosogatás, ételhordás, lábmasszírozás Bermuda-háromszögéből. Meg ebből az átkozott kánikulából, amitől sokszor azt sem tudom, tegnap van-e, vagy holnap. Néha elfog az érzés, hogy a jégsapkák mellett lassan az idő-szinapszisok is elkezdenek leolvadni. Akármit is jelentsen ez.

Saci két hónapja ment táppénzre, amit mindenki megértett az irodában. A lift nem működött, a lába dagadt, a főnöke meg áldását adta, mert nem hiányzott a nyakába egy munkahelyi baleset. Én meg szinte otthon voltam egész nap, online pókerrel és fogadásokkal gond nélkül összeszedtem annyit, amennyi kellett. Először persze voltak súrlódások, még nem szoktunk hozzá, hogy állandóan egymás társaságában legyünk. De lassan kiismertem a természetét. És mindig tartottam a hűtőben a kedvenc fagyijából. Az általában bevált.

Az öreg bölcs épp a talizmán szövegét fordítja Indinek. Ezzel tudják belőni a bot hosszát, amivel megtalálhatják a ládát. Hat kadam, száznyolcvan centi. De a hátoldal mást is mond. „És végy vissza egy kadamot a Héber Isten tiszteletére…” Megmerevedek. Mi van, ha? Odaugrok a kartondobozhoz, amit már a szerelés kezdetén berugdostam a sarokba, beletúrok, és megtalálom az útmutató utolsó lapját. Valahogy kihullott, és nem vettem észre. Elolvasom. Rossz tipli-készletet használtam az elejétől fogva. Hát ez minden baj forrása! Elégedetten ülök vissza, a film után befejezem a szerelést.

Kulcs csörren a zárban. Lesápadok. Saci egy nappal korábban érkezett.

*Első közlés