Hegedüs András novellái

Szombat esti ház

Dzsunicsi szan nagyon izgalomba jött, amikor a furcsa házat megemlítettem neki. Ez azért volt különleges esemény, mert az idős japán már évek óta valami katatón állapotban leledzett: nem beszélt, nem járt, csak szó nélkül tűrte, ha etettem, mosdattam. Most viszont egyetlen mondat után visszatért tekintetébe az értelem, rám nézett, és hallatott valami rekedt nyögésfélét.

– Valami baj van, Dzsunicsi szan? Inna? Enne? Vagy toljam ki a kertbe a Nap alá? – próbálkoztam, hátha kicsit feljebb tudom hozni azokból a mélységekből, ahová évekkel ezelőtt szállt alá. Nemet intett a fejével, és újra hörgött egyet. – Vagy beszéljek a házról?

– Há! – ez lehetett megint nyögés, de hasonlított a japán igenre is, ezért gyorsan mesélni kezdtem:

– Pár hete vettem észre, hogyha szombaton éjszakás vagyok, akkor hazafelé, az egyik olyan belvárosi kis utcában, aminek a Googlemap maximális zoomnál sem írja ki a nevét, mintha eggyel több ház állna, mint máskor…

Figyeltem az arcát, és ő türelmetlenül intett a fejével, hogy folytassam. A szemében izgalom, és valami furcsa szorongás tükröződött. Nem értettem.

– Az épület maga kicsi, csak kétszintes, és négyemeletes, régi bérházak közé van beékelődve. Legalábbis szombat esténként, mert napközben még soha sem láttam, pedig a múlt héten órákon át kerestem, hátha megtalálom. A kapuja mindig résnyire nyitva van, és az emeleti ablakokból fény, meg múltszázad eleji zene szűrődik ki… – Hirtelen elnevettem magam. – Persze, ez csak bolondság, nincsenek eltünedező házak, ez nem a Harry Potter! – annak viszont örültem, hogy az öregre ilyen jó hatással van az elbeszélésem. Ha kicsit magához tér, sokkal könnyebb dolgom lesz vele, nem kell mindig emelgetnem.

– Ne…

Döbbentem néztem rá. Tényleg beszélni próbál?

– Ne… menjen… be… Eliade!

Igen, Eliade vagyok, mint román anyám, vezetéknevem pedig Szabó, apám után. Magyarországon nőttem fel, angol-japán szakon hallgattam öt évet, de diplomát nem szereztem, így ápolónő lettem. Nyelvtudásom miatt tudtam elhelyezkedni ebben a méregdrága budai otthonban, és négy évvel ezelőtt értelemszerűen engem osztottak be Dzsunicsi szan mellé. Három éve nem szólalt meg, egészen mostanáig, a mesém hatására. És ez kíváncsivá tett – harminc vagyok, napjaim szürke fásultságban telnek, ki tudja, mióta. Izgalomra vágytam!

Megígértem neki, hogy nem megyek be, de alig vártam a szombatot. Hetem kellemesen telt: a japán úr tényleg jobban lett, már képes volt szólni, ha ki kellett mennie; néha mosolygott is. Én meg egyre jobban izgultam, ahogy közeledett a hétvége, és szombat éjjel egyenesen a titokzatos ház felé vettem az irányt. Féltem, hogy csak képzeltem az egészet, hogy ott sem lesz talán…

Ott van. Szép kis ódon ház, ajtaja nyitva. Remegve lököm be a kaput. Kis előtér, halk zene, fülledt, fűszeres illat. Újabb ajtó. Belépek – mintha Ady korába csöppentem volna vissza.

Elegáns férfiak, kosztümös nők, zene, tánc, pezsgő! Leesett állal bámulom a zsivajt – egy csinos férfi vesz észre először. Odalép, felkér. Elpirulok szégyenemben – hogy nézek én ki? Ekkor észreveszem, hogy farmer és sportcipő helyett rajtam is kisestélyi van. Nem értem, de az úr magával ragad: ropjuk a charlestont, járjuk a keringőt… Az egyik kis szobában ópiumot szívunk. Megcsókol… Ötöt üt az óra.

– Menned kell!

Nem értem, és nem akarok menni. Folytatni akarom, érezni akarom magamban!

Egy padon ébredtem fel vasárnap reggel. Fáztam. És a következő héten visszamentem. Aztán újra. És újra.

Megváltoztam. Már nem érdekeltek a barátaim, a munkámat gépiesen végeztem, várva a szombatot. Nem gondolkodtam azon, hogy mi ez az egész, csak az érdekelt, hogy’ tudnék tovább maradni. Legalább addig, míg végre beteljesül a csókok folytatása!

Aztán egyszer, miközben mesét olvastam húgom gyerekeinek egy ötlet fogalmazódott meg bennem: horgony kell! Valami, ami odaköt, ami bizonyítja, hogy létezem.

Ősz vége van. A tánc egyik szünetében észrevétlenül kitépem egy hajszálam, és beleejtem egy vázába. Felkelek, hogy mulassak tovább, de ekkor elhal a zene, az ablakot téli szél löki be. A fess, fiatal párok a szemem láttára öregszenek meg, porladnak el. Valami üvölt, én sikítva rohanok a bejárat felé, körülöttem omlik a világ. Kijutok, az ajtó nagy dörrenéssel csapódik be hátam mögött. Hideg van, magamnál vagyok, lihegek. A ház sehol, pedig még nem kelt fel a Nap.

Karikás, kisírt szemekkel kezdtem a hetet. A harmadik ház nélküli hetet. Dzsunicsi szanon láttam, mindent ért.

– Nem lehet valahogy újra rátalálni?

Szomorúan megrázta a fejét:

– Én közel negyven évig kutattam sikertelenül…

Kitört belőlem a zokogás.

*

Nézőpontok

Bíró: Következő ügyünk: Özv. Kovács János feleségének a pere. Először a védelem képviselőjét kérem fel, hogy tartsa meg beszédét!

Advocatus Dei: Köszönöm! Sok van, mi csodálatos, de a nagyiknál nincs semmi csodálatosabb. Ő az, ki a szürke udvaron átkel, éji viharban, s Brumit, a plüssmackót megkeresi a nyári konyhában, ha az unoka nem tud nyugodni nélküle. Gyermekének bármely gyermeke is aludt nála, óvta, vigyázta, a kedvenc ételeit főzte meg neki, és, ha beteg volt, virrasztott mellette, zsírral kente be a talpát, hogy hamarabb gyógyuljon. Ha valamelyik unokának pénzre volt szüksége, adott. Azonnal, önzetlenül, nem kérdve, mire kell. Csak azt várta el tőlük, hogy vigyázzanak magukra, mert csak a javukat akarta. Ezért a fenti tényekből adódóan nemhogy felmentést, jutalmat érdemel!

B.: Köszönöm ügyvéd úr! Most felkérném a vád képviselőjét, tartsa meg beszédét!

Advocatus Diaboli: Köszönöm Bíró úr! Mialatt ezt a gyermeteg Szophoklész parafrázist hallgattuk, nem tudtam eldönteni, sírjak-e vagy nevessek ennyi patetikus közhely hallatán. Mert nem feledhetjük, hogy minden nagyi iszonyú. Jelenlegi vádlottunk is rengeteg bűnt követett el élete során. Kiscicák tucatjait fojtotta vízbe, hosszú időn keresztül, évente többször. És a csirkéket, kacsákat sem szabad feledni, melyeknek saját kezűleg vágta át a torkát, csaknem ezret pusztítva el közülük élete során. Egerekről, patkányokról inkább szót se ejtsünk! Beszéljünk viszont az unokákról, ha már tisztelt kollégám is annyi szót vesztegetett rájuk! Az unokákról, akik, ha nála aludtak, sokszor napokig nem fürödtek, mert a nagyi nem követelte meg tőlük. Ahogy azt sem mindig figyelte, beveszik-e rendesen a gyógyszerüket, inkább paraszti praktikákkal kúrálta őket, saját fontosságát bizonyítva. Ki tudja, hány nappal tartott tovább gyógyulásuk, hány nappal többet hiányoztak az iskolából, ami végső soron rontotta későbbi esélyeiket a munkaerőpiacon. És az önzetlenül adott pénz? Csak szeretetet akart vásárolni magának, és nem érdekelte az sem, hogy italt, cigarettát vagy drogot vesznek belőle, csak látogassák meg néha! Ezért felmentést? Soha! Elítélni!

ADe.: Látom, tanult kolléganőm a tényeket demagóg módon kiforgatva próbálja megnyerni ezt a pert. De ne feledkezzünk meg az okokról! A cicákat azért kellett elpusztítani, mert egy falusi portának csak egy-két macskára van szüksége, nem százra! Mit tehetett volna? A város messze volt, a szomszédoknak nem kellettek. És a baromfik? Az emberek megeszik a haszonállatokat. Mégis, hogy tehetnék ezt meg anélkül, hogy levágják őket? Vagy ügyvédnő szerint bűnös az oroszlán, mert elejti az antilopot? Nonszensz! Az unokák pedig csak kiskorukban nem fürödtek. Amint elég érettek lettek ahhoz, hogy belássák a tisztálkodás fontosságát, már nem kerülték el a mosdót. Paraszti praktikák? Miért, az antibiotikum jobb egy náthára? És, hogy mire költötték a pénzt az unokák? Az ember pszichoszociális fejlődéséhez hozzátartozik a normaszegés is, ami után erkölcseikben megerősödve térhetnek vissza a helyes útra.

ADi.: Eh! Ez csak a szerecsen mosdatása! Jelen vádlottunk semmivel sem jobb a Deákné vásznánál, ugyanolyan önző, gyarló halandó, mint a többiek! Ezért…

B.: Ezért ugyanúgy felmentem, mint a többi embert, aki nem követett el élete során igazán kirívó bűnt. Ha minden nagymamát a Pokolra küldenék, mert a maga barbár módján korlátozta a macskaszaporulatot, már évezredekkel ezelőtt kirakhatta volna Lucifer a „Megtelt” táblát. Persze, nem mehet a Mennybe sem, ahhoz még nem elég tiszta. Próbaidőre bocsátom: irány a Purgatórium, a Föld! Meglátjuk, hogy viselkedik a következő életében. Az ügy lezárva!

*

Deus ex machina

A legtöbb ember olyan, mint a sárgarépa: inkább lenne dísz egy hóember fején, mint nyúleledel. Gino dühösen kilépett a fészbúkból, és elrakta a telefonját. Komolyan, az emberek manapság minden hülyeséget megosztanak! Ő meg erre pazarolta az ebédidő felét. Felhúzta a sisakját, és visszament a munkaterületre. A főhajóba behallatszott az árva gyerekekért rendezett jótékonysági műsor lármája, de az ő területén csend volt. Tartott tőle, mit fognak kapni a megrendelőtől, hogy így elcsúsztak. A pápa nemsokára megérkezik, hogy megtekintse a székesegyház felújítását, de a jobboldali oldalhajó még mindig nem készült el.

Columb izzadt a hőségtől és az idegességtől. Hogy lehet ilyen peches? Juliano persze egy sima ügyészt kapott, de ő megnyerte a Jackpotot. És nemsokára megérkezik. A terv alapján nem lehet baj, a szakszervezet mindenféle ürüggyel késleltette a felújítást, balesetek pedig mindig történhetnek, de akkor is! Tudta, meg kell nyugodnia. Vett egy mély levegőt, és megpróbálta felidézni a pápamegmaradás három törvényét, de csak az első jutott az eszébe. Zárt székesegyházban a pápák száma állandó. Sosem volt jó hittanból, talán ezért is kapta ő ezt a munkát.

Gino figyelte, ahogy emberei imitálják a munkát. Ma egész nap lazsálhattak, mert mégsem fogadhatták a pápát egy csupa por csarnokban. Arról nem is beszélve, ha valami épp akkor esne le, amikor Ő is itt van! Kereshetne rögtön új állást. Felnézett, és meglátta, ahogy egyik embere a legfelső pallón kuporog. Ez meg mit csinál? Azt mondtam, tettessék a munkát, ne látványosan henyéljenek!

Az egészről az az átkozott válság tehet, ami a mi üzletünket is megroppantotta! Sok fiatalt szélnek kellett ereszteni, mert nem tudtuk fizetni őket. Már épp kezdtünk talpra állni, erre ez az új pápa kinyilatkoztatta, hogy vissza kell szorítani a szervezett bűnözést. Columb megigazította a cementes zsákot maga alatt. Azóta egyre pimaszabbak az ügyfelek, sokan szabotálják a védelmi pénz fizetését is, mert Ő megmondta, Isten ellen való. A szentségit! Évszázados megállapodást rúgott fel ezzel, de azért megölni… Felsóhajtott. Pedig én hiszek benned, te szemét!

– Hé, te új vagy, igaz? Csinálj úgy, mintha dolgoznál, a fene essen beléd, különben hazaküldelek!

Columb felpattant, gyomron fejelte a munkavezetőt, majd gyorsan berántotta a fal mellé, és letakarta egy fóliával. Az adrenalin kitisztította a fejét, és egy új terv ötlött az eszébe. Elmosolyodott. Kettőt egy csapásra!

Négy óra. A hőség még elviselhetetlenebb lett, a munkások egyre lassabban tettették a munkát. Columb a fogát szívta. Hol a francban van? Azért, mert ő a pápa, azt hiszi, bármit megtehet? Megtörölte az arcát. Óra öt. Mi történhetett? Remélte, nem szenvedett balesetet. Ekkor belépett a főépítész, és elkiáltotta magát. Emberek, lehet dolgozni! Őszentsége inkább a kinti gyerekekkel akar foglalkozni, a templomot csak holnap nézi meg.

Remek! Jól keresztbe tett nekem, most már nem is jöhetek vissza emiatt a hülye miatt, aki itt fekszik mellettem. Pedig milyen jó lett volna őt ejteni a pápa fejére! Dupla baleset, és nem is kerestek volna gyilkost. Isten közbeszólt, mi?

Felállt, és elindult a létra felé, hogy mielőbb eltűnjön, amikor egy galamb hirtelen neki vágódott egy árnyékos zugból. Kibillent az egyensúlyából, és már nem tudott megkapaszkodni. Komolyan, egy galamb? A mennyezeten egy festett, szomorú öregember egyre távolodott tőle. Undorító reccsenést hallott, aztán a sötétség. Aztán a világosság.

* Első közlés

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük