Inna Vogel: Anyám tükre

Kábé húsz perce állhatok itt. Háttal, a meztelen bőrömmel felmelegített csempének támaszkodva. Törölközőbe csavart hajjal, bugyiban, műanyag papucsban. A véres fogkrémhab a mosdókagylóra és a szám sarkába száradt. Hezitálok. Eltüntessem ezt a rohadt tükröt, mire megjön anyám? Legutóbb, amikor nálunk járt, képes volt fél napig nem szólni hozzám. Miatta.
Tegnap este leakasztottam. Bebugyoláltam két elnyűtt szvetterembe, aztán a gardróbszekrény mögé rejtettem. Éjjel nem tudtam aludni. Miatta. Összevissza forgolódtam az ágyban. Jakub megkérdezte, mi bajom van. Semmi, csak pisilnem kell. Hajnali négykor felkeltem és kislattyogtam a fürdőszobába (közben átestem a vasalódeszkán, de szerencsére a gyerek nem ébredt fel). Nem pisilni.
Lámpát gyújtottam, becsuktam az ajtót, s leültem a WC lehajtott tetejére. Néztem a világosabb árnyalatú falat a tükör helyén. Körülötte sárgás-barnás elszíneződések virítottak. Át kéne festeni a lakást, hallottam anyám rosszalló megjegyzését háromszázharminc kilométeres távolságból, a bal fülemben rezonálni.
– Nem, anyu, ez nem az, aminek látszik – válaszoltam suttogva.
Az van… szóval nem akartalak megbántani. Tudod mit? Kidobtam azt a hülye tükröt (ezt fogom neki hazudni holnap)! Tényleg! Megszabadultam tőle. Mert valahányszor ránéztél, a szemeddel fekete foltokat égettél bele, amiket lehetetlenség eltüntetni. Tükrös fürdőszoba polcot vettünk helyette az Ikeában. Hol is van? Ja, a pincében. Kitört az üveg, és… és…
Elhiheted! Vagy nem! A te döntésed!
A világos, négyzet alakzat fényes ablaknak tetszett. Felálltam, közelebb mentem. Jobb tenyeremet a közepébe tapasztottam. Becsuktam a szemem. Elképzeltem, hogy az ablak túloldalán vagyok hatévesen, s ugyanezt csinálom. De a másik oldalon nem ablak volt, hanem a rohadt tükör, ami most a gardróbszekrény mögött dekkol, ugyanis anyám holnap érkezik, és isten ments, hogy szemben találja magát vele! Abban a tükörben apám borotválkozott éppen. Szokás szerint lemásoltam minden mozdulatát. Jókat nevettünk. Én és apu. Akkoriban anyám nem nevetett. Persze később felfogtam, miért.
– Tudod mit, anyu? – mondtam fennhangon, a hideg üveghez nyomva homlokom. – Cseszd meg! Az a tükör éppúgy hozzám tartozik, mint ahogy hozzád nem!
Visszaakasztottam.

Ez a te helyed, vigyorgok kómás arcmásomnak reggel. Átjáró a boldog gyerekkorba. Meg a boldogtalanba is. A hülye tükör, ami sehová sem illik, mégis mindenhová való. Nem hezitálok tovább. Maradsz, döntöttem. Habár inkább passzolnál egy pökhendi, tokás házaspár giccses hálószobájába, mintsem ebbe a mezei fürdőszobába. Beragyoghatnád a helyiséget szép, gyöngyház fehér árnyalatú, gazdagon díszített, tekervényes kereteddel. Senki nem neheztelne rád.
Te, anyám imádott tükre. Te, anyám utált tükre.
A nyakamat rá, hogy megátkozott!
Pittyeg a mobil. SMS: Szia, Eva! Kilenckor indultam a vonattal Pozsonyból. Gyere elém az állomásra. Puszi. Válasz: Szia, anyu. Fél kettő körül várni foglak Filippel a poprádi vasútállomáson. Puszi. Küldés. Örülök neked! Vajon te is örülsz nekem? Megmosom az arcomat. Seperc alatt magamra kapkodom a ruháimat. Indulok ebédet főzni. Jé, ki van itt? No, ki jött el hozzád, Filip? Jött a nagyi unokázni! Próbálom majd feltuningolni a gyerek lelkesedését. Hátha meggyőzöm, hogy a nagyi nem morcos és sértődött csecsemőként jött a világra. Remélem, Jakub is befut este kilencig. Mostanában egyre gyakrabban folytat sztahanovista életmódot a könyvelő irodában (kár, hogy csak a Mikulás adna neki év végi szabadságot, ha tehetné), amíg én büfipecsétes pólóban kreatívkodom a gyerekünknek, aminek az ára dupla takarítás naponta a földönkívüli maszatok között. Esküszöm, hozzá vágok valamit a drága férjemhez, ha még egyszer megkérdezi tőlem, nem értem-e rá egész nap! Nem, apukám, ma sem készítek neked flambírozott kacsamájat, megint nem lesz időm elloholni felvarratni a nadrágodat, sőt, holnap egy nyamvadt gatyát sem fogsz tudni magadra húzni (tőlem akár fürdőnadrágban is mehetsz dolgozni), félpár zoknik lapulnak valahol a titkos homályban, és valószínűleg ma sem szexelünk. Mikor is szexeltünk utoljára? Két hónapja? Két és fél? Talán három? Jesszus! Kell még egyáltalán a nemi jussod? Úristen! A gyerek negyedóránként készül lepottyanni valahonnan. Nincs időm szőrteleníteni, a képemet sincs időm tűrhető állapotba pofozni. Ráadásul nemsokára hozom az anyámat. Tudod mit, anyu… izé… apukám? Bizonyítékot akarsz? Akkor vegyél nekem egy kicseszett lépésszámlálót!

Tudtam, hogy odabent van és borotválkozik. Odáig voltam, amikor kinyitotta a fürdőszoba ajtót, s cinkosan odasúgta nekem (mintha mi ketten titkos küldetést teljesítenénk): No, gyere be, Tücsök! A mosdó melletti szennyestartó kosárra térdeltem, és indulhatott a móka! Egyre gyakrabban.
– Kisinasom, kérem a borotvapamacsot!
– Tessék, apu.
Apám a puha, finom pamacsot beáztatta a langyos vízbe.
– Lerázni, kisinasom!
Óvatosan megrázogattam, hadd peregjen le róla a maradék víz.
– Tessék, apu!
Majd kis tálkába jó illatú krémet nyomott, s a pamaccsal, körkörös mozdulatokkal habot csinált belőle. Felkente magára. Vicces pofákat vágott. Nevettem. Utánoztam. Borotválkozás közben felfújta az arcát. Úgy nézett ki, mint egy óriási varangyosbéka. Izgatottan, tátott szájjal néztem őt a tükörben. Nekem is ilyen férjem lesz, ha nagy leszek, gondoltam. Amikor végzett, kinyitotta a szép zöld színű üveget, engem pedig megcsapott arcszeszének orrfacsaró szaga. Fintorogtam. A papírzsebkendőt apró darabkákra tépkedtem fel, és begyógyítottam apám vérző sebeit.
– Megint elmész, apu?
– El.
– Hová mész?
– Ez nem kislányos dolog.
– Akkor milyen dolog?
– Apukás.
Az egyik borotválkozós ceremónia után (apám közben megint elment hazulról) anyámat az étkezőasztalnál ülve találtam. Idegesnek tűnt. Szájában reszketett a cigaretta. Ujjaival hanyagul dobolt az asztallapon. Arca sápadt volt, szeme kivörösödött a sírástól. A látványtól furcsa érzés lett a gyomromban. Elnyomta a cigit a hamutartóban, lassan kifújta a füstöt, s felém fordult.
– Ülj le! – tenyerével megütögette a széket.
Leültem.
– Tudod-e, mennyit ér az a kurva tükör a fürdőszobában?
Soha nem hallottam még káromkodni előtte. Megijedtem. Honnan tudhattam volna, mennyit ér? Hiszen még számolni sem tudtam! Olvasni sem! Azt sem igazán értettem, mit jelent az a szó, hogy érték. A fejem forgattam.
– Na? Tudod-e? – erősködött, de nem várta meg a válaszom. – Elég sokat, angyalkám! Az ott, nászajándék a nagyanyádtól – biccentett a fürdőszoba irányába. – Antik darab. Nagyon régi. Az egyetlen dolog, amin nem kell osztozkodnom az apáddal, ha elválik tőlem.
Sírni kezdett. Akkor még nem értettem, miért beszél nekem ilyen dolgokról. Mi baja van? Mi történik?
– Az apád sokat borotválkozik mostanában. Tudod-e?
– Én vagyok a kisinasa – válaszoltam boldogan.
Anyám szúrós tekintete a szívembe fúródott. A szám remegett.
– Miért segítesz apádnak borotválkozni az én tükrömben? – kérdezte szemrehányón. – Apád valaki másnak borotválkozik. Tudod-e?
Nem értettem. Szipogtam. Beláthatta, hogy túl messzire ment. Arcán gyenge, biztató mosoly árnyéka szaladt végig. Én nem hittem ebben a mosolyban. Egészen középiskolás koromig abban a tudatban éltem, hogy rosszat tettem anyámmal.

Hosszú időzés után becsapja a fürdőszobaajtót. Összerezzenek. Gépiesen leül az étkezőasztalhoz, velem átellenben. Az ebéd kissé kihűlt. Enni kezdünk. Én és az anyám. Szótlanul. Egyenként szurkálja a villára a falatokat. Így mindig rág valamit, és nem kell hozzám szólnia. Rám se néz.
– Hiányzott az unokád? – kérdezem tőle olyan pipogyán, mintha nem lenne jogom a saját anyámhoz szólni.
– Micsoda kérdés? – emeli fel a szemöldökét. – Hogyne hiányzott volna!
– Oké.
Tovább eszünk. Tovább hallgatunk. Tovább, tovább, tovább…
– Anyu?
– Hm?
– Nem a tükör hibája, hogy apu elhagyott.
– Vitatkozni akarsz?
– Dehogy! Csak szeretném, ha békés hangulatban telne ez a három nap.
– Ha rajtam múlik! – emeli fel a szemöldökét szimultán a jobb vállával.
Látom gúnyos mimikáját. Mérges vagyok rá. Próbálom nem kimutatni, s gondolataimat lenyelem a pár szem steak burgonyával. Elváltatok. Na és? Ki nem szarja le? A történelem ismétli önmagát. Mindig is figyeleméhes nő voltál, és most is az vagy, anyu. Apu nem bírt tovább az árnyékodban élni. Miért nem pattansz már le végre erről?
– Jakub? – szólal meg hirtelen.
– Mi van vele?
– Sokat túlórázik, nem?
– De. És?
– Semmi. Csak úgy. Te panaszkodtál.

Diszkréten kopogok a fürdőszoba ajtaján. Magam sem tudom, miért. Máskor egyenesen be szoktam rontani. Zúgást hallok bentről.
– Jakub?
Nincs válasz. Újra kopogok.
– Jakub?
– He? Te vagy, Eva?
– Bejöhetek?
– Gyere.
– Jó reggelt.
– Neked is.
– Anyád?
– Még alszanak Filippel a gyerekszobában. Este mesét olvasott neki.
– Az jó.
– Ma megy haza. Fél tízkor indulunk az állomásra. Addig felébresztem a fiadat.
– Aha.
Borotválkozik. Teniszlabdákként pattognak a gondolatok körülöttem: nem szexelünk, kétnaponként borotválkozik, munka után… merre jár… Honnan jönnek ezek? A felismerés sokkal hangosabb a fejemben, mint a villanyborotva zúgása.
– Elmész?
– Ja. Reggeli után. Focimeccs. Szóltam.
– Nem említetted.
– Akkor bocsesz.
– Mostanában egyre gyakrabban borotválkozol. Előtte jó voltál szőrösen is.
– Mi van? Nem szabad?
– Nekem úgy tetszettél.
– Lezuhanyozok. Becsukod az ajtót?
Kábé öt perce állhatok itt. Háttal, az ajtónak támaszkodva. Köntösben, műanyag papucsban. Felruházva azzal a kibaszott érzéssel, amit gyanakvásnak hívnak. Túl gyakran borotválkozik. Anyám csoszog az előszobában. A konyhába sietek. Megkérdezem, kér-e kávét. Kér.
– Jakub?
– Borotválkozik.
– Á!
A kotyogós teteje türelmetlenül csattog. Asztalhoz ülünk. Kitöltöm a kávét. Hallgatunk. Jakub kijön a fürdőszobából. Illedelmesen köszön anyámnak, és megrohamozza a hűtőszekrényt. A háta közepét bámulom.
A férjem anyám tükrében borotválkozik.
Valaki másnak.

Jön a vonat.
– Nem maradsz még, anyu? – hiába igyekszem tartani magam, elérzékenyülök. Könnybe lábad a szemem.
– Vár a macskám. Erős leszel. Más vagy, mint én. Apádra ütöttél.
– Mi?
– Beszéljétek meg. Minél előbb.
– Honnan tudod?
Anyám nem felel.
– Anyu, szerinted mit csináljak?
– Törd össze. Vagy ásd el.

*Első közlés

©Márkus László

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük