Inna Vogel: Csehov puskája

Ez az utolsó nap. Este. Ha holnap nem küldöm be a novellát, tehát egy piacképes írást, olyan lendületes taszítással köszönnek el tőlem az irodalmi rovatból, hogy csak a porfelhő marad utánam.
Hetek óta őrlődöm. Általában bugyiban és a rongyosra mosott lötyögős ingemben, a számban elhamvadt cigivel. A cérna, ami az elkeseredettséget köti össze az elmebajjal, szakadozni kezd. Hallom a fonál ütemes pattogását. Az idő veszedelmes gyorsasággal pereg visszafelé. Direkt a fülem mellett húz el, hadd érezzem a törődést. Olyasmi hangot ad ki, akár a lestrapált fűnyíró két másodperccel azelőtt, mielőtt bedöglik.
Képtelen vagyok rájönni, mit rontottam el! Merthogy valami hibádzik, az hétszentség!
Előttem a konyhaasztalon, dögrováson van hét oldalnyi cselekmény, amelyben a karakterek kivonultak az utcára, és felbőszülten lázadoznak magasra tartott kartonokkal s kifeszített lepedőkkel (a rájuk festett szimpi célozgatásokról nem tennék említést) a kezükben. Ellenem tüntetnek. Tudniillik a csürhének nem tetszik az előre megírt sorsa.
– Mi a francot akartok tőlem? – kiáltom.
Az asztal jól viseli az ütést, tömörfa. A kotyogós teteje bátorítóan csattog.
Rendeltem kapribogyós pizzát. Utálom a kapribogyót. Ezek szerint a pánik mégiscsak jó valamire: új távlatokat nyit. Max negyven perc múlva kihozzák. Addig megkeserítem az életem a feketével. Rágyújtok. Közben Csehov novelláit bámulom a könyvespolcon, a fejemet támasztva. Harmincketten sorakoznak. Minden rohadt nap megszámolom őket. Időnként végigsimítok rajtuk. Beleszagolok a sárgás papírok megnyugtató világába. A novella szkanderbajnoka. Cserbenhagyott! Legszívesebben kihajítanám őket az ablakon. Egyiket a másik után.
Kikészültem.
Az meg mi? A kínai boltban vásárolt csillámos tájkép helyett, amit néhány hete levittem a pincébe, puska lóg a falon. Mi az isten? Nézem… nézem… határozottan állíthatom, hogy az ott, egy kibaszott puska! Azért végrendeletet nem mernék írni ilyen állapotban.
Látom a falat kilépni a helyéről. Ide-oda mozog. Az idő kifolyik a faliórából.
Minden folyik.

Büdöset érzek. Velem szemben Csehov ül egy puccos fotelben, amiről fogalmam sincs, hogyan került ide. Szivarozik. Nem hiszek a szememnek! Mit keres ez itt? Az orra hegyére csúszott kerek szemüvege fölött engem figyel. Gyors mozdulattal feltolja a szeme elé. A fejét csóválja és hümmög.
– Mi van? Mi nem tetszik? – kérdem, ő válaszra se méltat. – Nem felel meg az Ikea székem?
Különben egész jó pasi. Simán belé tudnék szeretni. Így üldögélünk csendben még pár percig, majd hirtelen megköszörüli a torkát.
– Silány a novellája, kedvesem. Hiányzik belőle valami – szólal meg erős orosz akcentussal.
– Szar?
– Igen, így is mondhatjuk.
– Ja, rájöttem. Mire gondolsz?
Felnéz a falra, ahol a kép helyett az imént a puskát láttam lógni.
Az ott, kedvesem, az hiányzik – biccent felfelé.
– Ne! Te is látod a puskát?
– Persze hogy látom. Hiszen én fedeztem fel – mondja levegőt rezegtető higgadtsággal. – Tudja, kedvesem: Ha az első felvonásban megjelenik egy puska, a következőben el kell dördülnie. Különben nincs ott semmi keresnivalója.
– Ja, ezt olvastam tőled… mi benne a poén?
– A csattanó, kedvesem. A csattanó – csettint az ujjával, s megpödri a bajszát.
Százötven hatvan wattos izzó gyullad ki egyszerre az agyamban.
A csattanó!
– Basszus, én nem tudok csattanót írni! Kizárt!
– Dehogynem, kedvesem! Vegye le szépen azt a százéves puskát a szögről, és kezdje el tisztogatni. Kívül-belül. Alapos munkát végezzen ám! Meglátja, mire a végére ér, olyan fergeteges csattanó fog kavarogni eme kicsiny szobában, hogy kiviszi magácskát a huzat.
– Mi van? Ez vicc? Úgy nézek én ki, mint aki fegyvertisztogatásban utazik?
– Nem is feltételezem magácskáról. Segítek.
– Ja, az sirály lesz!
Csehov összecsapja a kezét, feláll a puccos fotelből, aztán így szól széles vigyorral az arcán.
– Lássuk csak… szükségem lenne egy üveg ecetes uborkára, hozzá természetesen villára, egy pohárka vodkára, vagy inkább egy egész üvegre. Hamutartót is hozzon. És kérem, igazán hálás lennék, amennyiben el tudná intézni, hogy a rádióból Glinka szóljon.
– Mi van? Ez vicc?
– Nem akarok udvariatlan lenni, kedvesem, de egyáltalán nem hinném, hogy ez itt a megfelelő hely és idő az akadékoskodásra. Hozzáállásával gondot okoz saját magának a célja elérésében. Mi több, két háztömbbel odébb láttam egy Diana nevezetű vadászboltot. Mielőtt találkoztunk volna, bátorkodtam rendelni két doboz puskatöltényt. Mivel nem értek a forinthoz, nincs is nálam, magácskának fog kelleni kifizetni. Amint beszerzik, azonnal házhoz jönnek. Pirkadat előtt. Számítok rá, hogy a vaktában lövöldözéshez egy dobozzal nem lesz elég, kedvesem. Így rögtön kettővel rendeltem.
– Munkára fel! Csattanjon… csattanjon… csattanjon! A fal adja a másikat!

Felriadok. Ez a csengő hangja, tudatosul bennem. Vagy a pizzámat hozták, vagy a töltényeket Csehov puskájába.