Izsó Zita: Utóélet

Zsid 11:35
„Asszonyok feltámadás útján
visszanyerték halottjaikat”

 

A táborból
az egész családomból
egyedül én tértem vissza.
Sokáig vizsgáltak,
és végül azt mondták az orvosok,
teljesen elkorhadtam belül, mint a
látszólag egészséges diófa, ami tavaly
megadta magát, és rádőlt a kórházra.
A szobatársamnak inkább egy napraforgó jut
az eszébe rólam,
mert egy ideje már csak a fejemet mozgatom.
Néhány ember beszél a virágaihoz,
hogy gyorsabban nőjenek,
állítólag te is elkezdesz majd beszélni hozzám
álmomban, uram.
Azóta azt álmodom, hogy visszavisznek a táborba,
pont arra a helyre, ahol utoljára láttam a szüleim
bokáig beásnak a földbe,
és fülkagyló nagyságú virágok nőnek ki rajtam
így talán könnyebben meghallak majd, uram,
de én nem hallok mást, csak a többi növény hangját,
a sok, föld alól sarjadó motozást,
apró percegést,
ahogy jó mélyen a föld alatt
a magvak héja felreped.
Rügyfakadáskor széttárulnak a szirmok,
elindulnak a föld alatt az apró erek,
növekedni kezdenek az elfagyott ágak,
sarjad, burjánzik és gyümölcsöt hoz minden,
a fülembe zeng a teremtés többszólamú kórusa,
és egyfolytában ismételgeti az egyetlen üzenetet,

hogy életben vagyok,
és van, aki ennél sokkal nagyobb bűnt is elkövetett.

*Forrás: Izsó Zita – Éjszakai Földet érés, Scolar Kiadó, 2018.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük