Kádár Sára Hajnalka: Kisvárosi félkegyelmű

Sűrű szürkeség gomolygott a városka fölött, az árusok, mogorván rakodtak a piactéren, dühödt szitkozódás, fájdalmas kutyavonítás keveredett Zoltika panaszos tiltakozásával.

A kisváros bolondja volt ő, amolyan jámbor félnótás. Szállást, ételt biztosított neki a helyi tanács, de jobban szeretett a piaci asztal alatt aludni. Amint a hideg harapása enyhült, ki-kimaradt a szállóról, s éjszakára odafészkelte be magát. A rend őrei, a piac fenntartói próbálták jobb belátásra bírni, hogy maradjon bent a födél alatt, a jó melegben, mert itt megfázik, lebetegszik,de Zoltika csak bámult rájuk bamba szelídséggel, vigyorgott megértően, bólogatott beleegyezően, és ott maradt az asztal alatt. Nem mentek vele semmire, így aztán nem is zaklatták szegényt, elég neki az ő baja, hiszen nagy testében kisgyerek lakozott.

Amint kialudt a nap, s elnéptelenedett a piactér, hintázó billegőn érkezett Zoltika, nyomában battyogott elmaradhatatlan társa, a korcskuvasz, s bevackolódott a helyére. Valaha barna színű, koszos-foltos lódenkabátját akkurátusan leterítette a földre, kis motyóját feje alá gyűrte, s az ártatlanok nyugalmával aludt el, a kutya – fejét ráhajtva – úgyszintén. Hány éves lehetett Zoltika, azt pontosan senki se tudta, bármennyi lehetett úgy negyventől hatvanig. Enyhén kopaszodott, kerek arcából jóságos apró szemekkel bámult a világra, nadrágját toldozott madzag tartotta, ám minduntalan lecsúszott róla, állandó kísérő mozdulatává vált annak felráncigálása. Kiskabátját egy fejjel alacsonyabb emberre szabhatták, kivillant alóla domborodó pocakja, cafatokban lógó ingének se volt már haszna. Ám ez őt egy cseppet sem zavarta. Hiába adtak rá jobb ruhát a menhelyen, a régihez nyüszítve ragaszkodott, belecsimpaszkodva szorította magához, alig tudták elvenni tőle, így hamar visszakerültek rá az elnyűtt ruhadarabok. Bakancsait rendszerint fordítva húzta, a balt a jobba, a jobbot a balba, cipőfőzőit nem kötötte össze, így vált járása billegően csoszogóssá. Ha szóltak hozzá csak vigyorgott bambán, egyetlen válasza a ’’hopá, prücski’’ volt. Ezt azonban oly kedves kisfiúsan motyogta a nagydarab ember, hogy nem lehetett nem kedvelni őt. A gyerekek már messziről kiáltozták neki a hopá prücskit, s ha közel ment hozzá egy – egy gézengúz, Zoltika kezeit a fejére kulcsolva, összegörnyedve szűkölt. Rettegett a gyerekektől, de mindig került valaki, hogy elzavarja a komiszkodó vagy csak kíváncsi lurkókat. Zoltika pedig hálásan motyogta a hopá prücskijét.

Reggel felkecmergett fekvőhelyéről, fogta kis motyóját, becsoszogott a közeli talponálló tejüzletbe, elszürcsölte a neki járó tejet, elmajszolta zsömléjét, hálásan pislogva érte az elárusító felé, majd fordult is ki az ajtón, s az autóbusz-állomásra vette az irányt, nyomában a korcs. Ott meg sorban felkapaszkodott a falvakra induló, várakozó buszokra, illemtudóan kezébe vette kucsmáját, imaszerűen egyik kezét a másikra téve, megköszörülte hangját, s énekelni kezdett.

’’ Fel – fel vitézek a csatára, hurka, kolbász megy utána, mennydörög a kolbász, csattog a kard, gyertek, gyerekek, ebédre – ebédre,’’ majd megtoldotta ’’ vacsorára is lehet.’’

Szépen csengő, meleg hangon kacskaringózta minden alkalommal ugyanazt a szöveget és dallamot! Bár ez a fura ének jelezte, hogy tudna beszélni, e dalocskán s a hopá prücskin kívül soha nem hallotta senki őt másképp megszólalni. Talán csak ennyire futotta sérült elméjéből! Ki tudhatja azt? Utána végigbillegett az utasok között kérőn tartva feléjük kucsmáját. Az emberek – általában ugyanazok a városba bejáró munkások – megszokták már őt, dobtak is kevéske aprópénzt a sapkába ki szánalomból, ki megszokásból, amit ő bólintással nyugtázott, néha még el is mormolta a hopá, prücskijét. Fújhatott szél, eshetett eső, tűzhetett a nap, Zoltikát nem riasztotta el semmi. Sokféle szóbeszéd keringett arról, hogy mit csinál a pénzzel. De ez is találgatás maradt és örök titok, akárcsak maga, a kedves félnótás.

Aztán egy nap nem jött, másnap már várták az utasok, harmadnap meg nyugtalankodni kezdtek. Hol lehet, miért nem jön Zoltika? De senki nem tudott róla semmi bizonyosat. Aztán kósza hírek kezdtek terjedni róla, hogy meghalt szegény bolond, el is temették a köztemető szélében.

Jobban járt, nyugodjék békében nyugtalan lelke, mondogatták az emberek. A feledés hamar elfödte emlékét, csak a koszos korcs aludt még sokáig megszokott helyükön, a piaci asztal alatt.

2 hozzászólás

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük