Kádár Sára Hajnalka: Kormos és testvérei

A családos vadbodza tövében lakott Nyúlmama gyermekeivel Ugrival, Bugrival, Talpassal és Kormossal. Körülöttük virult a vadmurok fehér karikája, a mogyoró lágyan lengette pihe – puha barkáit, s a bodza fehér napernyői bódítóan illatoztak.
Zsongott a rét, s az erdő trillázó madarai álomba ringatták a kicsiket. Amikor felébredtek, anyjuk meleg tejecskével várta őket. Gömbölyödtek szépen, s mintha napról-napra kisebbedett volna a kotorékházikó. Ugri, Bugri és Talpas bundája éppen olyan volt, mint a mamáé hátukon sárgásbarna, a hasukon fehér, a fülük hegyén és a farkuk tövén pedig icipici fekete folt huncutkodott. Kormos elütött tőlük, mert nagy fekete folt éktelenkedett a hátán. Gúnyolták is emiatt a testvérei.
– Hátad kormos, rusnya koszos!
Kormos, Kormos ügyetlen,
remegő és eszetlen! – nyuszogta Ugri, Bugri meg Talpas, s bele-belekarmoltak testvérükbe.
Bántotta ez a kis nyuszit, de csak halkan meglapult a kotorékban. Nyúlmama mindegyik gyerekét ugyanúgy szerette, s ezt bizony már nem tűrhette.
– Többé ne halljak gúnyolódást, ne lássak karmolást! Ő is a testvéretek, szeressétek és vigyázzatok egymásra! A mama szigorától megszeppenve riadtan bújtak össze a nyulacskák, s csendben figyelték anyjuk tanácsait.
– Kint a világban rengeteg veszély leselkedik rátok. Tartsatok össze, szeressétek egymást jó testvérekhez illően – oktatgatta őket.
– Mi a Veszély?- kérdezte Ugri.
– Mi, mi, hát a méhek! – okoskodott Bugri.
– Dehogy a méhek, a szúrós bokrok – toldotta a szót Talpas.
Csak Kormos nem szólt, várta az anyai szót.
– Sokféle Nyuszi veszély van – mondta Nyúlmama – óvakodjatok Vörösbundástól, Szürkefarkastól, és az Embertől! Az égen pedig ragadozómadarak leselkednek rátok, éles karmaikkal felkaphatnak titeket! Ha Veszély jön, dobbantsatok lábaitokkal, hogy figyelmeztessétek egymást! Lapuljatok le jól a földre, vagy cikkcakkban fussatok, ahogy csak bírjátok szusszal!
– Jó, mama, így teszünk – szepegték a nyuszigyerekek.
Másnap Nyúlmamával kikukkantottak a világba. Kergetőztek egy kicsit, megkóstolták a zöld leveleket. Azután már naphosszat Mama nélkül kószáltak a mezőn. Örvendtek a világnak. El is felejtették anyjuk óvó szavait. Kormost most is meg-megcibálták, gúnyolták. Megszokta ezt már a kis nyúl, s inkább a házuk közelében lapult meg, leste Veszélyt. És félt, nagyon félt. Nemhiába.
Egyik nap hirtelen zaj röppent a fülébe. Égre meredő fülekkel figyelt Kormos. Az erdő megremegett az izgatottan felröppenő madaraktól.
– Vigyázzatok, vigyázzatok, itt ólálkodik Vörösbundás! – sikoltotta Cserfes, a mátyásmadár.
De a Nyúlfiak nem hallották meg, pedig a szél is végigrohant erdőn, mezőn, árkon-bokron.
– Meneküljetek! Itt van Veszély! – visította Kormos.
A testvérek azonban nem hallgattak a gyáva Kormosra. S akkor elsötétedett fölöttük az ég, és Vörösbundás ugrott közéjük. Elkapta Ugrit, s úgy eltűnt vele az erdőben, mint a villám. Kormos lélekszakadva futott testvérei segítségére. De már csak Bugrit és Talpast találta a fűbe lapulva. Az ijedtségtől félholtra vált testvérek Kormoshoz bújtak, nyalogatták foltos bundáját, majd, uzsgyi, rohantak a Mamához.
– Ma…h..…ma…h…, ma…h…….ma – jajveszékeltek.
– Hol van Ugri? – ijedezett Nyúlmama.
– Jaj.. h.., Jaj ..h, elragadta Veszély – zokogták a kétségbeesett nyuszigyerekek.
Sírt Nyúlmama is, majd megszakadt a szíve bánatában. Bugri, Talpas és Kormos reszketve bújt össze a kotorék alján, s már nem bánták, hogy Kormos más, mint ők. A testvérük volt. És nagyon bátor. Nyúlmama pedig teste melegével nyugtatgatta remegő gyerekeit.
* * *
Azóta, hogy Ugrit elragadta Vörösbundás, testvérei Bugri, Talpas és Kormos óvatosabbak lettek. Hiába csalogatta őket a kecskerágó piros bogyóival, a vadbodza lágyan ringó fekete szemeivel, a vadmurok sárgálló gyökerével! Nappal ki nem mozdultak a házukból, csak szunyókáltak. Amint lebukott a nap a fák koronája mögött, mocorogni kezdtek. Megtanulták, hogy a sötétség elrejti őket Veszély elől, s akkor elő lehet merészkedni, akkorra már a hasuk
korgott, s szemük is kopogott az éhségtől. A mama már rég óta nem adott tejet.
– Megnőttetek, gyerekek. Itt az ideje, hogy gondoskodjatok magatokról! – mondta, s napokra elkóborolt.
Elsőként Bugri óvatoskodott elő, s remegő orral beleszagolt a levegőbe. Talpas rögvest követte testvérét mélyen a földre lapulva, hátra lapított fülekkel. Csak Kormos nem mozdult még. Rettenetesen félt! A mama tanácsai még mindig erősen zakatoltak benne. Nem tudta kiverni az eszéből Veszélyt.
– Gyere már, Kormos! – sürgette Bugri.
– Jöhetsz, bátran – toldotta meg Talpas.
Ahogy az este sötét szárnyait szétterítette az erdőn, Kormos is előbújt. Hozzáláttak az evéshez. Bugri, a friss hajtásokat majszolta, Talpas a füvet, Kormos pedig bogyókat keresgélt.
Zengett-bongott körülöttük az erdő. Lágy tücsökzene szólt, a szentjánosbogarak lámpásként világítottak, édes illatok hömpölyögtek mindenhonnan. Egyre távolabb merészkedtek. Úgy elteltek finom hajtással, puha fűvel, kövér bogyókkal, hogy lábukat hátra nyújtva elhasaltak az irtáson. Lustálkodtak, s néha a félénkebb Kormost ijesztgették.
– Kormos, Kormos, remegő, hátad mögül Veszély jő! – kiáltotta Bugri.
Kormos pedig eszét vesztve futott, menekült.
– Gyere vissza, ne légy buta, nem jár erre Veszély soha! – hívták vissza nevetve testvérüket. Hisz szerették őt, de a játékot is! Teljesen elfelejtkeztek mindenről. Hirtelen Cserfes szajkó rikoltozása verte fel az erdőt.
– Skék … skék … skék! – figyelmeztette őket.
Az erdő fái megremegtek, a testvérek pedig szorosan a földre lapulva füleltek.
Szürkefarkas osont a tisztásra! Körbeszimatolt.
– Jaj, most vége az életünknek! – ijedeztek a nyulacskák. Ekkor a segítségükre sietett Szellő. Fölfújta az arcát, s a levegőt másik irányba térítette. A farkas másfelé indult tovább. A kisnyulak még lapultak egy ideig a fűben, aztán villámgyors cikk-cakkban rohantak haza. De jó, hogy Cserfes és Szellő a barátunk, gondolták remegve. Nélkülük mi lett volna velünk?
* * *
Valami furcsa dolog történt az erdőben. A friss hajtások, amelyeket annyira szeretett Bugri, keserűvé keményedtek, Talpas ropogós füve sárgára aszalódott. Csak Kormos kedvenc bogyói virítottak a bokrokon egyre szebben. A fákról rozsdás levelek hullottak a földre, a táj ág-bogán ökörnyál lengedezett, s a nap aranyszíne megfakult. A reggelek egyre hűvösebbekké váltak, nehéz köd ülte meg az erdőt.
A testvérek fázósan bújtak össze a kotorékban, alig fértek el benne. A kotorék ment össze vagy ők nőttek meg? Még a fölöttük ágazó vadbodza is elpártolt tőlük, egyre ritkábbak lettek a levelei. Anyjuk se járt már haza, máshol vert tanyát.
Gyakran elkóboroltak étel után kutatva. Bugri pedig el-eltűnt mellőlük, s csak a napkelte hozta haza. Aggódtak is miatta eleget a testvérei.
– Hol kódorogsz olyan sokat?- nyusszogták haragosan, – ne feledd, a Veszély mindig leselkedik ránk.
Bugri csak nevetett rajtuk.
– Nagy vagyok, már nem félek, s a Veszéllyel szembenézek – dudorászta vidáman.
Az erdő szélén finom csemegére leltem. Illatozó káposztásra!
– Káposztásra? – csillant fel Talpas és Kormos szeme.
– Este elviszlek oda, akarjátok?
– Akarjuk, akarjuk, hogyne akarnánk! – lelkendeztek a testvérek.
Azzal egymáshoz simulva boldogan elaludtak.
Alig pislogott a hold fel az égre, amikor Bugri,Talpas és Kormos útnak indult csemegézni a káposztásba. Vidáman ugrándozva haladtak.
– Hú-hú…hú, Hú-hú…,Hú-hú..! Óvatosabban nyulacskák! – kiáltott utánuk Bagoly néne.
De a testvérek izgalmukban meg sem nem hallották. Az erdő megelevenedett, halkan ropogott az avar, villogó szemek figyelték őket. Ilyenkor mozdulatlanná merevedve lapultak a földre. Aztán, uzsgyi! – rohantak tovább. Éhesek voltak, s korgó hasuk elfeledtette velük Veszélyt.
Gyérülni kezdtek a fák, világosodott a táj. Kiértek az erdő szélére.
– Itt van a finom káposztás! – visított fel önfeledten Bugri -, s eszét veszítve rohant ki az erdőből. A testvérek utána. Nekiestek a káposztaleveleknek, degeszre tömték hasukat, s a mennyei illat teljesen elbódította őket!
Ekkor éles fényvillanás cikázott, majd irtózatos dörgő hang rázta meg a csendet. Bugri felugrott, de azon nyomban nagyot puffanva a földre zuhant! Talpas és Kormos rémülten menekült az erdő felé. Szívük majd kiugrott a helyéből! Még egy villanás és robaj követte őket. Az erdő széli bokor alatt lapulva várták testvérüket. De hiába, nem jött.
A kétlábú Veszély pedig felemelte Bugri élettelen testét a földről, s a vállára vetve elindult a másik irányba.
Kormos és Talpas sírva rohant haza a kotorékba. Már csak ketten maradtak.
* * *
Ugri és Bugri emléke még sokáig fájt a testvéreknek. Néha kimerészkedtek az erdő szélére, de a káposztást messzire elkerülték. Pedig már alig találtak ennivalóra, avarszőnyeg borított be mindent. A fák, a bokrok ágai csupaszon himbálóztak, ha nem vigyáztak, mérges tüskék csipkedték meg az orrukat. A kedves Szellőt elűzték a süvítő Szelek, sötét, gomolygó felhőket tornyozva az égre. Megállás nélkül esett az eső, a hideg, nyirkos idő csontig hatolt. Áztak-fáztak a nyulacskák, már a kis kotorék sem adott védelmet, a fölötte levő ernyős bodzafa elhullatta leveleit.
Napról napra hidegebb lett. Az esőcseppek puha, fehér pelyhekké változtak, kecsesen táncolva himbálóztak a földre! Kormos és Talpas kikíváncsiskodott a házból.
– Mi lehet ez? Vidáman ugrabugráltak a pelyhek után, eszükbe jutottak a nyár eleji lepkék, s ha orrukra szállt egy-egy pihe, sivalkodtak örömükben.
Huhú néne mogorván nézte őket.
– Buta nyulak, ez a hó, hideg, s nem nektek való! – huhogta.
– Hó…, hó…, jaj de jó… ! – nyuszogtak, és boldogan kergették a hópelyheket.
Huhú néne bölcs tapasztalata igaznak bizonyult. Megállás nélkül hullott hó, a testvérek alig találtak rá a kotorékházukra, nehezen tudtak bejutni. Mellső lábaikkal szaporán ástak, a hátsókkal meg lapátolták ki a nagy havat.
Nehéz idők köszöntöttek rájuk, veszélyesebbé vált az életük, Talpas rozsdás bundája, s Kormos fekete foltjai messzire virítottak a nagy fehérségben. Többnyire együtt indultak elemózsiáért, de olykor elmaradtak egymástól. Hajtotta őket az éhség. Ha bajt, Veszélyt szimatoltak, lelapultak a földre, beásták magukat a hóba, s hátsó lábaikkal dobbantva figyelmeztették egymást. A fagyott föld meg messzire vitte a hírt.
Egyik este különösen világított a hold, fénye beragyogta a tájat, a szikrázó csillagok vidáman hunyorítottak az égen. Nyúsziék messze jártak egymástól. Kormos fiatal csemetékre talált, s hántogatta kérgüket. Talpas meg ki tudja merre járt! Csend volt, békesség áradt mindenhonnan.
Egyszerre valami zaj röppent Kormos fülébe. Ágreccsenés talán? Égre meredő fülekkel figyelt, mintha Talpas sírását hallotta volna!
– Hú… hú…hú!, Hú… hú… hú! Itt ólálkodik Szürkefarkas, az életednek vége, Talpas! –kiáltozott Huhú néne.
A varjak károgtak, a hollók a magasban keringve rikácsoltak, s Cserfes, a szajkó eszeveszetten kiáltozott.
Erre ugrott is Kormos. A félelem megkettőzte erejét, bátorságát, szinte repült a testvére felé. A hold éppen megvilágította az erdőt, s meglátta, amint lábánál fogva vonszolta magával testvérét a farkas. Inaszakadtából rohant Kormos, lába alatt recsegett a keménnyé fagyott hó, a távolság meg egyre csökkent közöttük. Szürkefarkas hátranézett, Kormos fekete foltját óriási ragadozónak vélte. Ijedtében elejtette Talpast, és eszeveszetten menekült. Mire Kormos odaért Talpashoz, az sántikálva lábra állott.
S élt, erdő, élt! A világ megnyugodott, a madarak elpihentek. Kormos és Talpas pedig egymás sebeit nyalogatva hazaindult.

1 hozzászólás

  1. Gratulálok Hajnalka nagyon tetszett!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük