Kégl Ildikó: A hátsó ablak

Enerváltan lépett ki a zuhanykabinból. Nem törölközött meg, csak maga köré csavarta a puha textilt, a mellénél megcsomózta, aztán visszament a hálószobába, és az órára pillantott. „Pár perc múlva három. Lassan indulnom kell! Nagy a forgalom, egy óra is lehet, míg odaérek – vett mély levegőt a nő, miközben ujjaival idegesen babrálta a törölköző alját. „Legjobb lenne lemondani! – ötlött fel benne, de aztán gyorsan el is hessegette a gondolatot. „Azt nem tehetem meg! Nem mondhatom le! Annak a nőnek és a férjének szüksége van rám. Szükségük van a tanácsaimra” – sulykolta magába, miközben unottan méregette gardróbja kínálatát. „Mert végre jó úton járunk. Egyre inkább úgy tűnik, hogy meg lehet menteni a házasságukat! Erre a kezdeti időszakban nem vettem volna mérget – emlékezett vissza. „Nagy munka volt, de egy ideje már nemcsak a sérelmeiket sorolják, képesek meghallgatni a másikat. Talán megérteni is. Igen, most már úgy hiszem, meg lehet menteni ennek a két embernek a szövetségét! Meg lehet menteni, mert meg akarják menteni. Még egy kicsit dolgozunk rajta, és minden rendben lesz. Megerősödve jönnek ki a traumából. Hát ezért! Ezért kell most összeszednem magam és odamennem! Csak ne lenne ilyen kibaszott nehéz” – sóhajtott fel gondterhelten.

Újra az órára nézett. Három óra öt perc. „A francba! Épp most kellene indulnom, és még itt vagyok törölközőbe bugyolálva.” Nem tudta, mikor volt ilyen erőtlen. Talán az apja halála után. Állt tanácstalanul a hatalmas gardrób előtt nedves törölközőbe csomagolt önmagával, aztán csak úgy véletlenszerűen kiemelt egy vállfát. Térdig érő drapp ruha, pliszírozott aljjal, derekán fekete pánttal, ugyanilyen színű aprócska masnival a nyakkivágásnál. Csinos darab volt – elegáns, ugyanakkor kissé kacér –, a nő egyik kedvence, de ezúttal ügyet sem vetett rá, milyen rongy lóg a vállfáról. A redőnyön átszűrődő halovány fény tett egy bátortalan kísérletet, hogy reménnyel töltse meg a hálószobát. A nő azonban kezében a ruhával az ablakhoz lépett, majd dühösen megrántotta a szürke zsinórt, amivel a lécek közötti legapróbb rést is megszüntette. Nem illett a fény a hangulatához. Valahogy megnyugtatónak találta, hogy csukott és nyitott szemmel is éjszaka volt, délután háromkor. Miután éjszakát csinált a nappalból, erőtlenül huppant vissza az ágyra, s meredt tekintettel kémlelte a fekete plafont. „Ugyan miért ne mondhatnám le?” – húsos ajkait harapdálva győzködte magát. „Ilyen helyzetben más is ezt tenné!” Észlelte, hogy fázik, mégsem bontotta ki magát a testére tekert nedves törölköző öleléséből. Ahhoz fel kellett volna ülnie, ám képtelen volt összegyűjteni a mozdulathoz szükséges erőt. Egy karnyújtásnyira volt a paplan, akár be is takarózhatott volna. De csak feküdt mozdulatlanul, nedves törölközőbe bugyolálva, a vállfába kapaszkodva, s engedte, hogy a fekete plafonból fekete gondolatok csurogjanak rá. „Vajon tényleg szüksége van annak a nőnek és a férjének rám? A tanácsaimra? Épp az én tanácsaimra? – és keserű grimasszal az arcán felnevetett. Ebben a nevetésben összesűrűsödött minden reményvesztettsége és kétségbeesése. Furcsa, nemkívánatos nevetés volt ez, síráshoz hasonlított, csak alattomosabb annál, mert nem hozott megkönnyebbülést, a felszínen tartotta a fájdalmat. És furcsa volt amiatt is, hogy nem akart elhalkulni. Már rég nem nevetett, de ez a kísérteties furcsa hang mégsem oszlott szét teljesen. Ott visszhangzott a hálószoba feketébe burkolózó levendulás tapétái között, és gúnyos arccal kérdéseket suttogott a nő felé: „Te adsz tanácsokat másoknak? És van ehhez bátorságod? Van ehhez hiteled?” Minél több lett a kérdés, annál kevesebb lett a nő hite. Ő eddig nem tudta, milyen könnyedén le lehet rombolni erős pilléreken álló hitét. Most azonban látta maga előtt, ahogyan dörgés, villámlás kíséretében hatalmas erő ébred az anyagban, és törésvonalak jelennek meg a tartóoszlopokon: beleremeg, dülöngél, s talán le is omlik az ő sziklaszilárdnak vélt hite. A hit, ami eddig azt táplálta benne, hogy nekik sikerült. Hogy vele és a férjével nem történhet olyasmi. Olyasmi, ami másokkal. Ami miatt azok a mások tucat számra keresik fel a rendelőjét. Nem történhet olyasmi, mert ő jól csinálja. Tudatosan! Legalábbis azt hitte! De most remegő hittel már nem tudja, mit is gondoljon. Pedig neki ez a dolga! Ez a hivatása! Ezt tanulta az egyetemen, és ezt gyakorolja 15 éve. Ez az ő mestersége: házasságösszeragasztó! Rokonszakma ez a bútorrestaurátorral, csak épp itt emberek vannak komódok és tálalók helyett. Hivatásszerűen házasságokat ragaszt össze, olyanokat, amelyek megsérültek ugyan, de nem mentek tönkre teljesen, ezért kellő türelemmel és hozzáértéssel megmenthetők. „Másfél nyomorult évtizede csinálom – mondta dühösen, leplezetlen csalódottsággal a hangjában. A kisujjamban van a tudás! Oklevelem is van róla! Egy rakás impakt-faktorom, tudományos publikációm. Tudás van bennem a témáról. Hosszú évek alatt felhalmozott tudás. Régi, jól bevált, klasszikus tudás, és friss tudás, lifelonglearning szellemű – sorolta zaklatottan. Istenem, mennyi felesleges tudás! – konstatálta aztán velőtrázó lemondással, és mellkasa rázkódni kezdett a zokogástól. Hasztalan, mint egy kilyukasztott villamosjegy, lejárt bankkártya.

„Odamegyek!” – határozta el egyszer csak, és felpattant az ágyról. Az ablakhoz lépett, és betessékelte a fényt. „Kezdődjön el végre a nap. Kezdődjön a munka, a küzdelem, a szembenézés, az araszolás a dugóban. Kezdődjön el bármi, csak ennek a semminek legyen végre vége.”  Határozott léptekkel a fürdőbe indult, megnyitotta a csapot, és hideg vízzel paskolni kezdte felduzzadt arcát. 40 denes fekete harisnyanadrágját finoman a kezei közé vette, majd lassú mozdulatokkal formás lábaira húzta. A drapp, masnis ruhán elasztikus anyaga miatt nem látszott, milyen hosszasan szorongatták a kétségbeesett ujjak, levette hát a vállfáról, és óvatosan belebújt. Feszes mellei sejtelmesen domborodtak a testhezálló ruha alatt. A cipős szekrényből egyszerű, fekete magas sarkút húzott elő. Pepita neszeszeréből szemceruzát emelt ki, az alsó szemhéjon koromfekete vonalat rajzolt, majd kövér púderecsettel rózsaszínbe hajló, gyöngyházfényű pirosítót hordott fel arccsontjára. Az előszoba hatalmas metszett tükrébe pillantva örömmel nyugtázta, hogy nem árulkodik már semmi a kisírt szemekről. A szomorúság olyan ügyesen elbújt belül, hogy kívülről nyoma sem látszott. Ahogyan kiengedte feltűzött haját, s a szőke tincsek a vállára omlottak üdének tűnt, gondtalannak és gyönyörűnek.

Kilépett az ajtón ez a kívülről magabiztosnak tűnő nő, a vezetőülésre dobta magát, és eszkalálódó szorongását, majd elfordította a slusszkulcsot. Ahogy araszolt a délutáni dugóban idegesen dobolt ujjaival a kormánykeréken. Arra gondolt, hogy este tisztázni fogja a dolgot a férjével. Muszáj beszélni róla! Nincs más választás, mert attól, amit tegnap látott már felpuffadt a hasa, és szanaszét rágta az ajkait. És hiába sírta ki magát, még mindig fel van puffadva a hasa, és most is épp szanaszét rágja az ajkait. Szenved ettől a megfoghatatlan, nevesincs érzéstől; ettől a többmintfeltételezéstől, kevesebbmintbizonyosságtól. „Vajon tényleg kevesebb, mint bizonyosság?” – kérdezte a nő, és mintha saját gondolataitól is menekülni akart volna, feltekerte a hangerőt a rádión. Ahogy állt a piros lámpánál, miközben Sting Englishman In New York-ja izgalmasan ötvöződött a kocsiba beszűrődő áprilisi napsugárral, felismert valamit. Nem volt olyan magabiztos, egyenes derékkel járó, gőgös felismerés, de azért felismerés volt mégiscsak. „Az a tudás, a sok-sok ismeret, a megannyi tapasztalat mégsem lehet hasztalan! Csak alkalmaznom kell magunkon! A férjemen, önmagamon, a kapcsolatunkon. Miért olyan nehéz ez?” – bizonytalanodott el. „Mit is szoktam mondani a hozzám forduló pároknak? A legfontosabb, hogy ne hárítsunk! – szögezte le úgy, mintha egy személyben lenne a bölcs tanácsadó, és a tanácsért hozzá forduló szorongó másik fél is.  „Fogalmazzuk meg a problémát, és merjünk szembenézni vele! Csak így kaphatunk választ a miértekre! Ez az első lépés: a megfigyelés. Aprólékosan, analitikusan kell szemlélődni, mint egy tudós! Minden erőnkkel arra törekedve, hogy jól lássunk. Jól pedig csak akkor látunk – ezt mindig nyomatékosítom a terápiára érkezőknek –, ha minden szemszögből megfigyeljük a dolgot. Ha – bármilyen kényelmetlen feladatnak is bizonyul – önmagunkat is górcső alá vesszük. Ez a legnehezebb része a folyamatnak. A terápiára érkezők javarészt már ennél a pontnál elbuknak. Aligha van csodálkoznivaló ezen, ilyen az emberi természet: nem szeretünk beszélni a hibáinkról, a tévedéseinkről, a felelősségeinkről. Mert azt hisszük, ha nem beszélünk róluk, akkor azok nincsenek. Azt hisszük – mert minden erőnkkel hinni akarjuk, – hogy ilyen egyszerű ez. Ilyen szánalmasan egyszerű trükkel becsaphatjuk magunkat. Nos, ennél azért valamelyest bonyolultabban működik az ember” – idézte fel saját szavait, mintha már javában zajlana a terápia. Ügyesen leparkolt a rendelőjéhez közeli mélygarázsban, és megnyugodva állapította meg, hogy időben van. Ez jó érzéssel töltötte el, nem szerettet késni. „Az első lépés tehát az, hogy nem hárítunk!” – ismételgette nyomatékkal a hangjában, ezúttal önmagának címezve a jó tanácsot. Ahogy lépdelt a szűk utcácskában, a jó tanács egy darabig ott lebegett felette, aztán, mint valami tollpihe, hirtelen tovaszállt. S abban a pillanatban, ahogyan eltűnt, botladozni kezdtek a nő gondolatai: „És mi van, ha mégsem a Henriett kabátja volt? Ha az a drapp ballonkabát, ami ott lógott az előszoba fogasán, amikor tegnap két páciens között váratlanul hazaszaladtam, nem is a férjem kolléganőjéé volt? Persze Henriettnek is van egy olyan kabátja. Éppen ugyanolyan árnyalatú! Na, de ez önmagában még nem bizonyít semmit. Miért ne lehetne másnak is olyan árnyalatú ballonkabátja? Nagy ez a város. Sokan lakják! És sokan szeretik a ballonkabátot. Végtére is, nem láttam Henriettet. Sőt, senkit nem láttam. És semmit! Semmi olyat… Voltaképpen csak két dolgot láttam, amire aztán felépítettem egy történetet, mint egy tehetséges író. Két dolgot, ami ott volt, ahol nem kellett volna lennie. Azt az idegen női kabátot a fogasunkon, meg a férjem Audiját a garázs előtt! A kabátnak egyáltalán nem kellett volna ott lennie, az Audinak pedig még nem kellett volna. De miért ne végezhetett volna korábban a férjem? Vagy miért ne szaladhatott volna haza valamiért? Én is épp ezt tettem aznap. Otthon hagytam a mobilomat, ezért hát hazamentem kettőkor, miközben csak ötkor kellett volna. Váratlan dolgok közbejöhetnek időnként” – nyugtatta magát.  „És az a kabát dolog! Talán túldimenzionálom! Hiszen be sem mentem a házba, csak a hátsó ablakon kukucskáltam be. A hátsó ablakból pedig nem mindig kap valós képet az ember. Nem lát rá mindenre. Mert a hátsó ablakból épp csak az előszobát látni. Annak is csak egy részét. Szinte csak a fogast. A fogast, ahol egy kabát lógott. Talán nem is női kabát volt…”

*Ez az írás, a Litera-Túra Kiadó gondozásában megjelent Kigondolt kabát, című tavaszi antológia 2020 pályázatának okleveles alkotása.