Kégl Ildikó: Fény a kettőpernégyből

Idegesen csapta össze a férfi a Die Traumdeutung-ot. Képtelen volt koncentrálni.

Abban az esztendőben négy fal közé zárták a tavaszt, az idő meg csak mosolygott öntelten a dolgozószoba sarkából, és feleselt vele: „Most nem foghatod rám” – mondta. Bámulta a férfi a sarokban kéjelgő időt, és nagyokat hümmögött. Aligha tudott volna vitába szállni vele. Az idő kétségkívül okosan érvelt és igyekezett a lelkiismeretére is nyomást gyakorolni: ,,Legalább karantén idején illik a határidős esszéket pontosan leadni a szerkesztőnek.” A fiatal tanársegédet azonban az idő monológjánál, sőt az osztrák neurológus álomelméleténél és a tudattalan metaforikus nyelvezetének megnyilvánulásainál is jobban érdekelte a nő.

Az a nő járt a fejében. Egyfolytában vele álmodik. Ébren is. „Alig tíz perc gyaloglásra lakik, és egy kis friss levegőre egyébként is szükségem lenne” – konstatálta, s már vette is a cipőjét.  ,,Nem, dehogy megyek fel hozzá. Vége van, megbeszéltük. Csak elsétálok az ablakáig.”

,,Otthon van” – állapította meg, és elégedetten mosolygott, miközben egy szelektív kuka mellől az ócska tömbház második emeletét fürkészte. Jó ideje nézte vágyakozva az ablakot, amikor valaki kiszólt a fejéből.

„Abban a lakásban már másfajta gondolatok laknak, mit bámulod úgy a második emeleti fényt? Mitől szebb az, mint a többi? Hogy egész életedet ott hagytad annál a nőnél, a másodikon? Felejtsd el! Késő van már. Menj szépen haza!” – sulykolta a hang. ,,Egyébként sem ő nézett ki az ablakon. Talán csak az állólámpa sziluettje. Nincsen már a Pacsirtamező utcában kerekfenekű nő, kerekfenekű álmokkal, aki kíváncsi lenne rád. Három hete nem kíváncsi rád, ahogy az új laphoz került. Ez épp kapóra jött neki: tudósítások, interjúk, lapzárták, nincs már ideje erre a kapcsolatra. Így mondta. Közben idegesen túrt a hajába.

Te persze tudtad, hogy ez csak egy ócska kifogás, kirúzsozott ürügy. Aztán megmondta rúzsozatlanul is: nincs ennek így értelme. „Szeretsz, szeretlek, mily reménytelen” – idézte a nő sírva, amikor azon az utolsó éjszakán arról faggattad, mi a baj.

Menj haza, fejezd be azt a dolgozatot! Ezt a nőt meg felejtsd el. Minek két kézzel szakítani le az időt az épp hegesedni készülő sebről? És talán nincs is egyedül. Nem ő integetett. Hazudik az alkonyat, vagy kitakarta látóteredet a képzelet. Hogy mosolygott is? Ne légy hülye, ilyen messziről nem is lehet megítélni. Csak egy emlék bújt elő a sötétítőfüggöny mögül. Megkísért a friss vággyal keveredő régi emlék. Nem, nem mehetsz fel hozzá. Megbeszéltétek. Lezártátok.

Csak megszokásból indulsz a tízemeletes bejáratához. Azért bámulod olyan idétlenül a kaputelefont, mert látni akarod, legalább a nevét. Még egyszer. Csak még egyszer. Milyen szép még mindig a neve. Szentandrássy Emma. „Talán könnyebben viselném a hiányát, ha… Most minden nehezebb. Több idő jut gondolkodásra. COVID-19, EMMA-37. Ezek ketten kikészítenek”.

A lépcsőház előtt száraz cipőtalppal tocsogsz az állóvízben. Haja illatát érzed a levegőben. Látod magad előtt, ahogy rakoncátlan csokibarna tincsét a füle mögé teszed. Milyen szép a füle. Milyen szép a csokibarna tincse. Milyen szép a mozdulat, ahogy csokibarna tincsét a füle mögé teszed. Elképzeled, ahogy a bőre a bőrödhöz ér. Még tudod a kódot. Huszonnégykulcsezerkilencszázhetvenhat. Írjad már! Nézed, ahogy ösztönösen mozdul a jobb kezed. Aztán megáll a levegőben, visszaesik a combod mellé. ,,Micsoda lúzer a jobb mutatóujjam” – gondolod, és hangosan káromkodsz. Aztán közbeszól ismét valaki: „Be ne írd! Nincs hozzá jogod, dobd ki a fejedből és a mutatóujjadból azt a kapukódot! Meg a nőt, akinek huszonnégykulcsezerkilencszázhetvenhat a kapukódja” – figyelmeztet egy érces bariton. “Bizony! Ezt kellene tennem” – válaszolsz beletörődőn, és már épp indulni készülsz, amikor tisztán hallod, ahogy a márciusi szél az ő hangján leheli a füledbe, csengess fel hozzám.

Te egy darabig becsületből feleselsz a széllel, aztán nézed, mint egy kívülálló, ahogy a jobb mutatóujjad a kapucsengő kopott, szürke gombjához ér.

 

Vélemény, hozzászólás?