Keszei István: Nagy László (1925)

Akkor nagy költő, ha megmarad Nagy Lászlónak, és visszabújik saját irhájába. Leglelkéből lelkedzett verseit akkor írta, amikor még nem tekeredett derekára a Juhász Ferenc – hatás kísértő kígyógyűrűje. Népi kollégista volt: 1945 után vidéki végekről szakadt Pestre. Bár a kollégiumi könyvtárakban – ha mással nem is – verskötetek elolvasásával biztos torkig ette-itta magát, mégsem lett belőle „poeta doctus”. Váratlanul a pesti aszfaltra pottyant kócos üstökű táltosfiú volt: rá se hederített a mellette hivalkodó irodalmi izmusokra. 44-től 48-ig írt verseivel a magyar lírának azt a területét gyarapítja, ahol a dévajkodó Csokonai Dorottyája ropja a farsangi táncot. – József Attila fiatalos, hetyke évődéseiből is kuncog benne valami. Népi kötekedése, kamaszos frissessége, huncut kacsintásai, kíméletlen szókimondása nem más költőktől ellesett hatások. A verseihez saját véréből keveri a tintát. Nem akarja elképeszteni, megborzongatni a hamvas lelkű nyárspolgárt. Nagy László nem vallja   az „epater le bourgeois” (meghökkenteni a nyárspolgárt) elvét, mégis a szelíd polgárban a rémülettől megáll az ütő, ha Nagy Laci mosdatlan szájú hasonlatait olvassa. Elbolhásodó falusi öreganyjáról írja:

„Kormos macska ül ölében,
doromboló társa,
púposak ők mind a ketten,
két bolhakaszárnya.”

Nagy kép. Egy falusi öregasszonyban sokszor egy kaszárnyára való bolha ver fészket. Az ilyen hasonlatok bolhacsípésként megsebzik az érzékeny bőrű polgárt, aki bolhák és költészet helyett inkább városi poloskákhoz van hozzászokva.

Nagy László másik eltanulhatatlan mesterfogása, hogy a hagyományos népi képek mellé mer nagy képeket, szürrealista fantáziát is társítani. Ezzel szellősebb, nagyobb ormú, csillagranézőbb lesz költészete: megtelik végtelenséggel. A „légnyomások udvarában” táncoló háborús lovak nyihogásának megértéséhez az olvasó lassan poroszkáló fantáziájának kengyelvasba kell vágnia a lábát, hogy a nagyvágtájú, szürrealista képet utolérje. A nagy költészetnek egy kicsit mindig „utána kell nyargalni”, e nélkül nincsen igazi költészet.

48-tól 54-ig laposabb, sekélyebb vizű írások következnek. A felnőtté érő Nagy László elkezd felnőttesdit játszani. Szégyelli régi, dévajkodó, kamaszos hangját. Saját maga írja a Deres majális utószavában: „Első kötetem összeállításakor, 1949-ben, a költészetről alkotott felfogásom, s valami szégyenérzet zárta el javarészüket a megjelenéstől.” – Nagy László elfelejtette, hogy a nagy fajsúlyú, 150 kilós témák alatt sokszor behorpad a papír. Közben jó cimborája, kenyeres pajtása, Juhász Ferenc  is megzavarta, megkótyagosította a fejét. A „Tenyészet országa” költőjének biológiai, őslénytani hasonlatai, Juhász freskó-jellegű nagy kompozíciói kísértésbe ejtették az egészséges hangú költőt. Nagy László nem súlyemelő. Sokszor még Juhász Ferenc kezéből is kiesnek a monumentális súlyú témák és kompozíciók. Nagy László csak bújjon vissza a saját irhájába: a természet bölcs szűcsmesterként elég bő egyéniséget, irhát szabott a testére, nem látszik ki alóla a csontja.

Legújabb költészetének csúcsa a Romantika nyolc versben című nagyobb lélegzetű kompozíció. Ebből közöljük a Deres majális-t is. Itt népiesség és merész asszonanciák együtt zengenek. Legújabb verseit kóstolgatva úgy érezzük, hogy „Havon delelő szivárvány”-ként delelőben van Nagy László költészete.

Gink Károly fényképész felvétele (amelyet – sajnos, nincs alkalmunk itt közölni) kiegyensúlyozott, bizakodó, józan arcú költőt mutat. A felvétel csak arckép, de arra következtetek, hogy a természet jó pallérként ehhez az izmos csontú archoz erős, jól megácsolt testet épített hozzá. A fényképről látom: a „tündérarcokkal dőzsölő” költő itthon van a földön is, de ugyanakkor az angyalokkal is össze tud kacsintani.

*Keszei Istvánnak ez az esszéje az Ahogy Lehet című folyóirat 1960. március-áprilisi számában jelent meg.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük