Kozák Mari: Azok az emlékek

(..imádott nagyanyám emléke, gyakran meglátogat, mellém ül, aztán csak hallgatunk.)

Áldott gyermekkorom emléke, de sokszor visszajár, abba a sárral döngölt padlójú házba, ahol nagyanyám szőtte szoknyám szélibe kapaszkodott kertek aljáról elibém futó lapulevél, s kökénybokor rövidke ruhájának zsebébe kapott az őszi szél, mert nekem csak földig érő kabát jutott, hisz mögém sorakoztak húgaim hárman – ha kinőttem én, hát elhordták ők – nekem vettek újat, persze megint csak földig érőt.

Akkor még hittem, hogy valaha kék lesz felettünk az ég, és anyánknak nem kell karján cipelni azt a rongy életet, hogy a reggel még ágyban találja, ha éjszaka jő, nem a sparhelt előtt görnyed – főzte a másnapi ebédet – és a hajnalban mosott ruhát teregetve – a négy lánynak mindig tiszta kellett – dúdolgatott, hogy bánatát feledje.
Mikor végzett vele, haját kontyba tűzte, és arcára kent egy kis színeset – nem kellett volna, olyan nagyon szép volt, akár egy rózsa – majd keltett bennünket, homlokunkra csókolta a reggelt, kacagva tette elénk a hideg tejet – mondta, ő már rég evett – majd összemarkolta kezünk, és az iskoláig sietett velünk. Ott aztán újra homlokunkra lehelte búcsúját, majd biciklire pattant – kiáltott még: a munka vár.
Mindig látom magam előtt, karcsú alakját a szél ölelte át, és hátára kéredzkedett a boldogtalanság, de sosem szólt, panasz nem hagyta el ajkát – mi meg lopva lestük szemében rejtegetett álmát.

De álmomban mégis mindig nagyanyám házába térek vissza, abba a tisztaszobába, ahol hajnalban már dagadt a kenyér, a cipócska meg, karolta derekát, és olyan illat lengte be a portát, hogy csudájára járt a szomszédság. Mire felkeltünk, már friss kenyér volt az asztalon, a tejet is nagyanya fejte hozzá – a kis tehénke a kert alatt legelte le magának a kosztot – és olyan sajtot adott mind e-mellé, hogy délig nyalogattuk utána az ujjainkat.

Anyónk egyedül élt hosszú – hosszú évek óta, nem volt apó, aki segítette volna, hát magának kellett végezni a férfi dolgát, háta néha igen nagyon fájt – csak szeméből hullt alá néhány csepp könnye, titkon törölgette.
Sose láttam szomorúnak, hangot sem adott bánatának, csak mikor már ágyba könyörgött bennünket, és hosszú haját fésülgette, akkor szólt halk szókkal, oda fel az égbe.
Sohasem értettem, hogyan bír el annyi terhet, nem fárad – pedig maga ásta fel a kertet, vetett, gyomlált, lekaszálta az udvart, mosott a négy unokára, mindig friss ebéd került az asztalra – anyától ezt is bevállalta.

Én már asszonyszámba mentem, ő meg gyenge kis madárrá lett, hátán az évek egyre nehezebbek lettek, karja sem bírta már a lábast, s reggel picinyke tenyerében a fésű is elfáradt. Csak ült abban a kényelmes fotelben, kezében nem csukódott könyve – ha olvasott, sosem volt álmos és fáradt – olyankor vendégségbe volt nála a bánat.
Néha lehunyta szemét – pihentette – apró kezét ölébe ejtette, indult egy másik világba, oda ahol apója várta. Egy napon, mikor hideget fújtak a szelek, vékony szája széle megremegett, még elmondott egy imát, haját kontyba tűzte – anyám segítette – felvette a legszebbik ruháját, lábára húzta fekete topánját, majd leült abba a fotelba, és apót szólongatta. Arcán mosoly ragyogott, pillái alatt csak egy álom ébredt, majd megköszönt minden segítséget, összefont ujjait ölébe ejtette, és elment tőlünk örökre. Ahogy élt, olyan szép-csendesen, úgy ment el apó után, azon a reggelen.

*Első közlés

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük