Kozák Mari: Verbi visszatér

/ részlet /

A nyárfa úgy gondolta, ideje lenne felébredni mély álmából. Lassan levelet kell bontani, helyet adni a madaraknak. Hitte, hogy visszatér hozzá Verbi a kis veréb, s újra hangos és vidám lesz az udvar. Megint átélnek sok csodát, mint tavaly, mikor néhány hetet itt töltött velük. Nem, nem akarta, hogy baja legyen, és azért maradjon köztük, csak várta, egyre várta a kikelettel együtt.
A tavasz már elküldte üzenetét szél úrfival, langyos lehelete már elért az alsó ágaihoz, a nap is előbújt a felhők mögül és melegen sütötte a földet. Reggel már az ember is levette kabátját és sütette arcát a nappal.
– Csodás lesz az idei tavasz – szólt a barkabokor.
– Úgy tűnik, már alig vártam – nézett le rá a nyár. – Nekem már vannak leveleim, igaz csak néhányan, de vannak – büszkélkedett tovább.
– Az idén sokan lesznek, többen, mint tavaly – álmodozott a fa.
Talán elfáradtak a beszélgetésben, így csak nézegettek jobbra és balra, álmodoztak és hallgatták a felhők énekét. A kék égen úsztak, egymás kezét fogták, halkan dúdolgattak, nevetgéltek, volt, aki kissé lefogyva érkezett, de voltak többen is, kiknek nehezebben ment a repülés.
– Biztosan esőt hoznak – nézett fel rájuk a bokor.
– A föld már óhajtja nagyon – bólintott a nyárfa. Megint csak elhallgattak és vártak valamire. Egyikük sem tudta mire, de jó volt hinni, hogy hamarosan jön valaki, vagy történik valami.
No, nem történt semmi, már órák óta csak álltak csendesen, néha – néha a szél elfutott mellettük, meglebbentve egy-egy vékonyka águkat. Igaz, egy katica rászállt a bokor vállára és sütette ő is magát a nappal, de nem tartott sokáig, otthagyta őket.
– Viszontlátásra – intett szárnyával búcsút – nem sokára újra eljövök.
– Gyere, várunk! – Jó volt, hogy itt lehettél köztünk – akarta még mondani a barka, de már nem volt kinek.
A nap egyre melegebben sütött, az égről eltűntek a felhők, a fű egyre hangosabban sietett a nap felé, néhány galamb is megérkezett a tetőre. Hangosan kiabáltak egymásnak, majd a csőrüket a szárnyuk alá dugták és elaludtak. Csend és nyugalom terült az udvarra, nem volt, aki megzavarta volna ezt a némaságot.
A bokor kicsit közelebb húzódott a nyárfához, éppen csak annyira, hogy át tudja ölelni derekát, és szunyókált tovább.
Arra riadtak fel, hogy valaki kopogtatja a nyár oldalát. Nem nagyon, nem hangosan, csak annyira, hogy ijedtség nélkül nyissa ki a szemét.
– Hallottad? – kérdezte tőle a barkabokor.
– Valamit igen – nézett le a nyárfa.
– Látod is azt, aki kopogtat?
– Nem, még nem.
– Újra kezdte – szólt kicsit ijedtebben.
– Jaj, ne légy már ennyire gyáva! – szorította meg kissé az oldalsó ágát.
S ekkor végre észrevették! A szavuk is elállt a csodálkozástól. A legfelső ágon ott tollászkodott a kis veréb. Szürke tolla az égnek meredt, szeme kikerekedett, fél lábbon ugrált ide-oda.
– Verbi! – kiáltott hangosan mind a kettő.
– Valóban te vagy az? – Hát visszajöttél végre?
Olyan nagy volt az örömük, hogy a könny is kicsordult a szemükből, és csak nézték kis barátjukat. – Megígértem, hogy eljövök, ha a tavasz megérkezik – mondta és megpróbált megállni az ág végén. Persze nem is ő lett volna, ha ez csak úgy sikerül neki. Persze, hogy nem ment egyszerűen, és persze, hogy megint baj történt. Abban a pillanatban, ahogy megfordult, egy kicsit megbillent és leesett a földre.
– Jaj! – kiáltott fel a nyárfa.
– Ó! – sóhajtott nagyot a bokor.
– Jól vagyok! – ugrott fel hírtelen a földről a veréb.
– Nem esett bajod? – kérdezték egyszerre. – Nem hiszem – válaszolta sírós hangon Verbi. – Nem tudom, talán eltört a szárnyam.
– Már megint? – kérdezte egy mély hang. – Nem is te lennél, ha nem így érkeznél meg – szólt csendesen a macska.
A nagy boldogság feledni látszódott és helyébe lépett a szomorúság. Verbi csüngő szárnnyal álldogált egy darabig, aztán leült és várta, lesz e valaki, aki segítene rajta.
Az ajtó kinyílt és kilépett a kislány, kezében egy tálka és elindult a kutyaól felé. Mikor megpillantotta a földön fekvő kis verebet, odalépett hozzá és így szólt.
– Tavaly is ez történt egy másik verébbel. Ő is eltörte a szárnyát. Gyere csak, majd mindjárt segítek rajtad.
– Ha tudnád, hogy az is én voltam! – csipogta csendesen.
– Szerencséd van, hogy megtalált – nézett rá Zeusz.
– Mindig jókor érkezik – tette hozzá a macska.

*Első közlés

**Részlet Kozák Mari, a Litera-Túra Kiadó gondozásában megjelenő mesekönyváből.

1 hozzászólás

  1. Köszönöm szépen, kedves Hajnal Éva és Márkus László, hogy újra itt lehettem.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük