Lajtai Gábor: Metamorphosis

Süvöltve sír a lüktető kemény kín,
Velőbe váj a célveszett remény,
Dühölngve fáj az őserő a prérin,
A félhomály az ördög éjjelén.

Feledve rég a fénykalász csodája,
Temetve már a csillogó erény,
Megunva bár; az álmok ládikája
Dacolva vár a gondok tengerén.

És újra rőt a hajnalóra pírja,
Örülni hívja ébredő fiát,
Mert él a szív, ha dobbanása írja
Az égi ívre napja jelszavát.

Kerülve vétke örvénycsábulását
Merülve vágyba serken új remény;
Megéri végre sorsa jobbulását.
“Követve lágy a zordon kőkemény…”

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük