Lipp Márta: “Az érdeklődés törékeny érzelem”

Ezt a mondatot Barbara Fredrickson amerikai pszichológus írta, aki egyike annak a pár tudósnak, aki tud valami érvényeset és nemcsak részlegeset mondani az érdeklődésről. Törékenyebb és tünékenyebb, mint a másik három alapvető pozitív érzelem: a szeretet, az elégedettség és az öröm.

Tegyük a kezünket a szívünkre, hányszor hallottuk gyerekkorunkban, hogy ne kíváncsiskodj, mert hamar megöregszel. És hányszor mondtuk mi is a gondjainkra bízott gyerekeknek. Az emberfia, ha elég értelmes, már 3 éves korára megtanulja,  hogy a kíváncsisággal hasonló a helyzet, mint a többi olyan dologgal, amit jó csinálni, de el kell ejteni vagy legalábbis el kell rejteni. Főleg ezt, az érdeklődést, mert nem is csak egyszerűen cselekvés lesz belőle, hanem viselkedés. Maga a személy, ahogy megnyilvánul. Olyan lesz, kíváncsi. És az érdeklődő ember, mint „jellem”  idegesítő. Azt hiszem, kevés tulajdonság van, amit  hosszútávon, a mindennapokban rosszabbul tűrnénk, mint ezt. Az erőszakosságot se, az unalmat se.

Talán épp az unalom az, amit leggyakrabban fegyverként használunk az erőszakossággal szemben, hogy a helyzetet fenntartsuk, de a másik szándékát korlátozzuk. Lehet, hogy alapvetően ezen a szálon áll szemben az érdeklődéssel, ami a „terjeszkedés” egy formája. Inkább felszító, míg az unalom lehűtő, megálljt parancsoló vagy legalábbis fékező. Az érdeklődés és az unalom ellentétes szerepet játszik a társas helyzetek kiegyensúlyozásában.

Végignéztem egyszer egy japán TV-sorozatot, nagyon szerettem nézni. Akkor jutott eszembe, hogy az a sok hókuszpókusz, tökéletesre csiszolt, kifinomult forma, amit a cselekvés vagy a mondanivaló elé mindig beiktatnak, talán azért van,  hogy a szenvedélyeket, az indulatokat, a túlzott dinamikát kordában tartsa. Akkor értettem meg, amit már korábban megjegyeztem Bourdieu gondolataiból, hogy a kultúra azért „lett”, mert az ember nem bírja elviselni a nyers valóságot, a világ és benne az emberi viszonyok leplezetlen mivoltát. A kultúra megszépít, csiszol, tökéletesít.

Az érdeklődés nem. Más a célja. Innen is és túl is van a kultúrán. De a kultúra nem létezhetne nélküle. Éppen hogy nem finomítani, felaprózni, megszépíteni, hanem fölnagyítani, kitágítani és leleplezni akar. Nem a tökéletesség, hanem a teljesség szolgálatában áll. A teljesebbé tétel, a kevés érzése mindig fölborítja a tökélyt. És ez benne, ami annyira idegesítő. De egyben persze érdekes is.

A létezésnek erről a két alapelvéről Jung nemcsak hogy  sokat tudott mondani, hanem ezt tartotta az emberi fejlődés és a saját gyógyítása alapkövének. Nagyobb súlyt helyezett a keresztény kultúrában elnyomott teljesség elvére, a betegei megtanították rá, hogy ezt hozza előtérbe. És ő megtanította őket arra, hogy egy kézbe tudják fogni a kettőt, hogy ki se boruljanak, de meg se merevedjenek.

*Első közlés

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük