Murányi Zita versei

számba venni hogy mit jelent hány
évet zsúfol össze a Margitsziget
a romokból mennyi de mennyi fellegvár
nőtt ki amit nem bírtak el a mohos kőszirtek

vagy a megrepedt öntözőcsövet
amiből szivárványosan szaladt szét a víz
bugyiban álltunk alatta és nagyi fölvett
egy-két képkockát a talpunkba belefúródott egy kavics

a fű sarjadása a Nagyréten a Víztorony
a bútorok az impozáns Grand Hotelben
és mégis ahol a gyerekkor kibomlott
nem a zöld rét volt a szoba inkább egy steril kórterem

a Palatinuson a hullámmedence volt
a kedvencem nagyi kezét kellett fogjam
hogy el ne vigyen a sodrás nem mondok
igazat inkább óránként a velőtrázó kolompolás

de igazán a tölgyfák piszkos barna hasát
szerettem és a lombok alatt a bringóhintózást
nézni a vízesést és ha már nem voltak kacsák
ahogy a kis tó maga alá temetett egy-egy tavirózsát

a lezúduló víztömeget is megsimogatnám
összes fodrát elnyelte a boldog sikongatást
mint egy áttetsző fátyol a sziklából aztán szakadt ki
valami évezredes fájdalom és olyan volt mint a kőzápor.

*

a lélek belső fénytörésre
emlékeztet és egyre
istentelenebb a félhomály

a megdicsőüléshez valami
más illik a Lánchíd oldaláról
a díszkivilágítás

az oroszlánok szája üres nincs benne
fog nekünk valahogy a legzengőbb napsütésben
vakon kéne elbotorkálnunk

a föltámadáshoz és megállapítani
körülöttünk még mindig rendületlenül
alszik a város a szív zajához igazítani a víz

moraját majd azt mondani hogy a lélek
mégis inkább a félhomályból való
lassú és töretlen kibontakozás.

1 hozzászólás

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük