Oberczián Géza: Itt veheted át az életedet

Itt veheted át az életedet.

Sorban állás és várakozás közben a kis táblácskán következetesen félreolvasom a szöveget, ahányszor ránézek. Milyen furcsa véletlen (már ha hiszünk a véletlenekben), hogy a divatos, fiatalos ételbárban, ahová a fiam cipelt el, az „itt veheted át az ételedet” kiírás helyett mindig az élet sejlik fel előttem. Gyors asszociáció: sokszor mondogatjuk, a (tudásért, észért, humorért, tehetségért, stb.; a megfelelőt mindenki válassza ki magának) nem álltál sorba, mikor osztották. Ebben az étkezdében az alapanyagtól a feltétig és az ízesítésig mindent maga kell kiválasszon a vendég. Annyi ideje van végigolvasni a kínálati táblát, amíg a sor tart, és ebben az a nehéz, hogy tele van idegen kifejezésekkel, lévén távolkeleti a kínálat. Így eléggé félre mehet a rendelés, előfordulhat, hogy a végén olyat kell megenned, amit egyáltalán nem szeretsz.

A modern berendezés fontos életvezetési tanácsokkal szembesít a falakon, kicsivel több teleírt falfelület akár coelhoi magasságokba is röpíthetne, angolul tudók előnyben: Today I choose joy (Ma a jókedvet választom); Live every moment, laugh every day, love beyond words (Élj meg minden pillanatot, nevess minden nap, szeress a szavakon is túl); Make your day (Kb. Aranyozd be a napod); stb. Az ételünk és az életünk összefonódásának körúti filozófiája.

Azon kezdek morfondírozni, milyen lehet, ha az életünket tényleg egy életbárban állíthatnánk össze, sorban állva és válogatva, mérlegelve. Mindent megkaphatnánk, amit kérünk, de később nem változtathatnánk rajta.

Itt vannak mindjárt az alapok: tészta, rizs, zöldség, ezeknek persze sokféle előfordulása. Az étel teste. Mintha eldönthetnénk, miféle testbe költözzünk, fehérbe, feketébe, sárgába, vörösbe, soványba, kövérbe, férfiba, nőbe, mindkettőbe? Félek a kísérletezéstől és a feltűnősködéstől, egy átlagosan olcsót választok. Oké, a test megvan, haladjunk, mindjárt sorra kerülünk.

Jönnek a szószok. Sok összetevős, nehéz ízkombinációk illatos olajokkal készítve, néhány ismeretlen fűszer adja az egyéniséget sosem hallott, fura fantázianevekkel és apróbetűs magyarázatokkal. A karakter, a személyiség. Én barátságos szeretnék lenni, és nyitott, és toleráns, és megértő és nagylelkű és önzetlen és hiteles, őszinte… Őszintén, ez a keverék egy meglehetősen élhetetlen szósznak látszik. Az ilyet majd kihasználják, kinevetik, az ilyen naiv és gyenge. Ránézésre ugyan optimális, talán csak az összetevők mennyiségét kéne úgy beállítani, hogy jó legyen. Legyek mondjuk barátságos addig, amíg hozzám is azok. Ez jól hangzik, gyerünk tovább. Legyek nyitott addig, amíg a józan ész engedi (erre, a józan észre még visszatérünk, az lesz a következő rendelés). Legyek toleráns addig, amíg vissza nem élnek vele, amíg a toleranciám nem kényszerít önfeladásra. Megértő addig legyek, amíg van ráció. Miért akarjam majd megérteni azt, aki értelmetlen dolgokat mond vagy képvisel? Más kérdés, hogy hogyan döntjük el, mi az értelmes és mi nem az. A józan észnél tényleg nagyon kell majd figyelni! A következő a nagylelkű és önzetlen. Persze, ez szép, nincs vele semmi baj, de mi történik, ha egy önzővel találkozom? Tartsam oda a másik orcámat is? Odakint egy leszek a nyolcmilliárdból, vajon hányra hat majd ez a nemes gesztus? Mekkora a valószínűsége, hogy pont ugyanolyanokkal találkozom? Elég kicsinek tűnik, ránézésre kevesebb, mint ötven százalék, úgyhogy csínján az önzetlenséggel, biztosítsuk be magunkat, lehetne húsz dekával kevesebb? Viszont a hitelességből nem engedek. Igenis azt akarom, hogy bízzanak bennem, az értékítéletemben, úgy éljek, ahogy beszélek. Még egy kanállal tenne rá, ha megkérem? Köszi. És végül őszinte. Ami a szívén, az a száján. Ezt azért meg kell gondolni. Elég erős testet választottam? Ránézésre nem egy olimpikon, nem tudnék elfutni senki elől, és az ütéseket se állnám sokáig… Hagyjuk az őszinteséget, épp csak pár csepp elegendő lesz, nem vagyok elég erős hozzá.

Most húsokat lehet választani: csirke, sertés, esetleg tofu (ami ugye eleve csalás a húsos pultnál). Észnél kell lenni a választásnál. Most jön az ész. Abból sokat kérek, az jó, ha van bőven, kell az élethez. Okos szeretnék lenni, könnyen tanulni, gyorsan elemezni helyzeteket, jól dönteni. Persze, aki nagyon nagy tudású, az éppen hogy nehezen dönt, mert tele a feje információval, minden mellett és ellen is van érve, a döntéshez pedig azt kéne kitalálnia, melyik igazság a jobb, ami ugye egy tudós elme számára eleve felfoghatatlan kérdés, hiszen minden igazság egyforma… szóval pár szem csirkét, egy kis sertést, ha kérhetem, de tofut nem, az nem az igazi…

A feltétek következnek, amik pikánssá teszik az ételt. Ha eddig nem jól választottunk, most valamennyire felülírhatjuk, kérhetünk mondjuk egy csomó csípőst és máris ismerős íze lesz, vagy gyümölcsöt a tetejére és meggyőzzük magunkat, hogy bár nem finom, de mennyire egészséges, vagy szórhatunk rá sós magvakat, mogyorót, pisztáciát, amik elnyomják az eddigieket. Ennek eldöntéséhez nagyfokú kreativitás szükséges. Lássuk be, nem mertem sok észt kérni, nehogy paradox helyzetekbe navigáljam majd magam lépten-nyomon, de itt korrigálhatom, szeretnék merőkanálnyi kreativitást, az segít eligazodni akkor is, amikor a közepes tudásom megbicsaklik. Remek megérzéseim lesznek, és mindig rátalálok majd a helyes útra. Bár nemigen fogom tudni majd meggyőzni a többieket arról, hogy kövessenek, mert ahhoz a képességeim végesek lesznek. Ilyenformán elég magányos lenne mindig a saját fejem után menni. Szóval nem a kreativitás megoldás, ha lehet, csak annyit kérek belőle, mint az előttem lévők. És pár szem mézes mandulát a tetejére.

A desszerteknél elakadok. Egy poharas krémszerűség, amiről nem tudni, miféle, csak a színe látszik (mondjuk az nagyon guszta) annyiba kerül, mint az összes eddigi rendelésem. Esélyes, ha nagyon elszúrtam a főételt, ez még javíthatna az étkezésen a végén. Tehetség kell az ilyesmi helyrehozásához. Tehetség, ami mindazok dacára is működhet, amiket eddig összeválogattam. Lehetnék mondjuk zenész. Vagy festő. Zenére festhetnék. Vagy lehetnék író. Igen, azt hiszem, ez jó lesz, így mindjárt más megvilágításba kerülnek a dolgok.

Most itt állunk és várunk az életünkre. A szakácsok buzgón főzik, sütik, keverik, amit rendeltünk. Engem pedig nem hagy nyugodni a gondolat, hogy mehettünk volna inkább olyan helyre, ahol készéletek vannak, lehetőleg mesterszakácsok konyhájából. Bár az is biztos, hogy azt nem tudtuk volna megfizetni.

*Első kézből

A képen a következők lehetnek: növény, virág és túra/szabadtéri

© Németh Péter

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük