Oberczián Géza: Történet arról, ahogy Felhőnjáró Boldizsár és Földönfutó Baltazár megmentik barátjukat, Udvari Zsuzsánnát

Történetünk akkor kezdődik, amikor a Faluban megszületik Udvari Zsuzsánna. Nagyon várták már jövetelét, szülei bele is őszültek a türelmetlen hosszú évekbe. A kislány az első pillanattól kezdve különleges volt, és nem csak azért, mert a környék leggazdagabb családjába érkezett, és ez a család nagyon népszerű volt az itt élők körében, hanem mert szépség és nyugalom áradt a kis újszülöttből, meg is babonázta, akik látták. Gondtalan, vidám gyerekként nőtt fel Zsuzsánna, akinek énekétől megereszkedett a hótakaró és lecsepegtek a jégcsapok, kacagásától hévforrások törtek fel a határban, és ha elaludt, az éjszaka összes ránca kisimult.

Zsuzsánna születésével egyidőben a Falu másik végén, egészen a Recsébe vezető dűlő melletti ősöreg parasztházban Vékony Örzsébet is vajúdáshoz készül. Az ő terhét azonban szájára vette a falu, mert nem lehetett tudni, kitől is való, hisz az asszony egyedül élt, elhagyottan és elhagyatottan, mint karó a virág nélkül. Igazság szerint Örzsébet is gondban volt ezzel, mert ugyan nagy magányában ezerszer elgondolta, hogy gyermeke születik, de a férfiakat messze kerülte, nem bízott bennük. Hiába is mondta volna a népeknek, hogy olyan erős volt benne a vágy, hogy attól maradt úgy, hát inkább hallgatott.

És egy este megszülettek a fiúk.

Könnyű szülés volt mind a kettő, Boldizsár szinte súlytalanul kilebbent a világba, nagyot nyújtózott, mint aki szárnyait próbálgatja, rátelepedett anyjuk hasára és aprókat kortyolt az elé tárt anyatejből. Azután jött Baltazár, szinte kiszaladt az anyjából, mohón felkapaszkodott, és mikor elérte a duzzadt csecset, szopni kezdte, jóízűen cuppogott hozzá, mindjárt ki is szívott onnan egy évet, kitelt, megerősödött. Akkor szusszant egyet, büffentett kettőt és folytatta, hozzászopott még két évet, majd egy rövid szundikálás után megint egyet. Boldizsár növekedett, cseperedett, valahol félúton álom és a világ között, míg testvére addigra már négyévesen körbeszaladta a kertet, majd a határt, ötévesen szarvasokat űzött a dombok között. Mire tíz lett, azt mesélte, körbefutotta az Egyenlítőt. El is nevezte a falu szája Földönfutónak, annál is inkább, mert szinte semmijük sem volt. Eközben csupán négy évszak változott, nyárból újra nyár lett, Boldizsár egy éves volt, mikor Baltazár betöltötte a tízet, emiatt az ikrek egész életükben azon vitatkoztak, melyikük is az idősebb.

Egyszer, háromévesen Boldizsár a kertben játszogatott, mikor nagyon beborult, alacsonyra lógott a lába az esőnek, hát gondolt egyet, belecsimpaszkodott és felmászott a felhőre, csilingelő kacagása a magas égből hullott alá a zivatarral, dagasztotta a párás vattát, lubickolt az égi vízben. Anyja kétségbeesetten tárta felé a karját, a szél belekapaszkodott a felhőbe és megtisztította a falu fölött az eget. Baltazár futott alatta, és kiabált: gyere le, öcskös, ugorj, elkaplak, de csak kacagás volt a válasz, és egy kiáltás: én vagyok a nagyobb!, úgy hangzott, mint az égzengés. A nyári zápor sötét fellegeit szelíd bárányfelhők váltották az égen, és Boldizsár, egyikről a másikra ugrálva visszautazott velük a faluba, hogy éppen Udvari Zsuzsánnáék kertjébe pottyanjon, mikor megérkezett. Szinte a kerítéssel együtt robbant be Baltazár is, rohanása szelétől kivágódott a kiskapu, csak ezért nem sodorta el. Így ismerkedett meg és barátkozott össze egy életre a három egyszerre született gyermek, akik között tíz év volt a korkülönbség. És így lett Boldizsár Felhőnjáró.

Ahogy cseperedtek, nőttek, idősödtek, egyre inkább elválaszthatatlan barátok lettek. Zsuzsánna karcsú, magas, tündérszép lánnyá fejlődött, hosszú szőke haja dús loknikban omlott a vállára, hófehér arcán rózsapír játszott, hangja zene, mozgása tánc, nem volt fiú, aki ne szerelmesedett volna bele eső látásra. Felhőnjáró Boldizsár apró maradt, mokány, széles vállú ifjúvá serdült, míg Földönfutó Baltazár magas, erős alkatú legénnyé vált. Míg kisebbek voltak, sokat babáztak Zsuzsánnával, Boldizsár felhőből épített neki babaházat, asztallal, székekkel, mikor nagyobbak lettek, Baltazár vállán ülve szaladták be a mezőket, kerülgették a traktorokat, teherautókat, messze földekre elmerészkedtek, egyszer egész a Városig. Földönfutó Baltazár mindenről tudott, minden helyet ismert, erős volt és gyors, és szívesen vitte testvérét és barátnőjüket bárhová. Felhőnjáró Boldizsár amiatt volt csak szomorú, hogy egyikük sem tud vele az égben sétálni, így magányos utazásokat tett messzi földekre, csodákat látott és mesélt róluk. De a szórakozáson felül gyakorlatias célokra is kihasználta a tehetségét. Ha például régóta szárazság volt és veszélybe került a termés, összeterelt egy halom felhőt és bőséges esőt csorgatott alá. Vagy ellenkezőleg, szétkergette azokat, ha már túl sok esett. Emiatt az ikreket is nagyon nagyra tartották a falusiak, és születésük körülményeiről, Örzsébet „félrelépéséről” sem beszélnek már (annyit).

Óhatatlanul eljött az a nap, amikor Zsuzsánna szerelmes lett. Udvarházuk az évek során nagy gazdasággá fejlődött a téeszek feloszlása után, ők gyorsan gazdagodtak évről évre, tele voltak modern földtúró eszközökkel, gépekkel, állatokkal, régi és új barátokkal. Mindig volt náluk társaság, szinte minden napra jutott vendég. Így esett, hogy egyszer meglátogatta őket a Város vezetője a feleségével és fiával. Befolyásos, nagy hatalmú ember volt a Város vezetője, ennek megfelelően nagy hangú, nagy bajuszú és nagy hasú, míg felesége aprócska, gömbölyű, jó nagy kerületekkel, mindegyiken aranyláncokkal. A fiuk olyan volt, mint egy színész, vagy más híresség, atléta termet, szőke haj, világos kék szem, angyalarc. Zsuzsánna meglátta őt és elveszett.

A fiúk nehezen nyugodtak bele, hogy barátnőjük (akibe titokban persze mindketten fülig szerelmesek voltak) hanyagolni kezdte őket és egyre több időt töltött a Városban, az elkeseredéstől sokszor összevesztek:

– Na öcskös, Zsuzsánna vajon mit csinál? – sóhajtott Baltazár.

– Én vagyok a nagyobb! – zörrent rá Boldizsár.

– Nézz már magadra, töpörtyű! – vágott vissza Baltazár.

– Nézz már mélyen magadba, tesó! – morrant oda Boldizsár.

– Elég legyen, abbahagyni! – csattant fel Örzsébet, hangjára egy csapat varjú rebbent fel a ház mögötti szemétdombról hangos károgással.

– De amikor az a városi fiú olyan tenyérbe mászó – sóhajtotta Boldizsár.

– Olyan elkényeztetett – vágta rá Baltazár.

– Olyan puhány – tódította Boldizsár.

– Olyan irigy – tette hozzá Baltazár.

– Olyan önző – köpte a szót Boldizsár.

– Olyan hiú – replikázott Baltazár.

– Olyan buta – summázta Boldizsár.

– De olyan ám! – hagyta jóvá Baltazár.

Sokszor megbeszélték ezt, a vége pedig mindig az lett, hogy Boldizsár felkapott egy felhőre, Baltazár pedig futni kezdett, barangoltak külön-külön napokig, majd kezdték elölről az egészet. Egy ilyen alkalommal Boldizsár éppen egy bodor felhőn feküdt hanyatt és napozott, utazott a déli széllel, a Balkáni hegységbe tartott, majd ki a Fekete-tengerre. Már nem először járt erre, szerette a víz végtelenségét, a hegyek csipkézetét, a vörös fenyők tarkállta hegyoldalakat. Egyszerre egy rég elszállt mondatfoszlány ütötte meg a fülét: … értsd meg, Zsuzsánna nem érdekel… Elrepült a szó, mint a sóhaj, Felhőnjáró Boldizsár pedig utána eredt, ugrott felhőről felhőre, hogy utolérje, végül meg is előzte kissé, és még háromszor is meg tudta hallgatni. Csalhatatlanul felismerte a Városvezető fiának a hangját.

Különös tulajdonsága az ikreknek, hogy megérzik egymás jelenlétét bárhol a világban, hát Boldizsár is tudta mindig, merre fut a Földön éppen Baltazár, ezért gyorsan keresett egy nyugat felé sodró légáramlatot és felhőjét bele irányította, repült a testvéréhez, aki éppen az Alpokban időzött. A baj mindössze az volt, hogy egy meleg mediterrán esőfelhőt választott az utazáshoz, aminek az útiránya egészen más lett volna, és mikor megérkezett a hegyekbe, hatalmas felhőszakadás lett az eredmény, sárpatakok, földcsuszamlás. A helyiek még hetekig beszéltek erről és a globális felmelegedést emlegették.

A két testvér gyorsan hazatért, és Felhőnjáró egy semmi kis nyári pamacsban elhelyezkedett pontosan a városi fiú feje fölött, követte a magasból minden mozdulatát. Ezalatt Földönfutó bejárta a határt, a várost, a hivatalokat, hogy megtudja, kifélék is ezek a Városvezetőék. Amit megtudott, az nagyon elszomorította, hiszen nyakig úsztak az adósságban, mindenük a banké volt immár egy rossz befektetés miatt. Építési telkekkel panamáztak, de kiderült, hogy mind futóhomok, nem kellenek senkinek.

Egyik nap a fiú beült nyitott tetejű sportkocsijába, és egy parkhoz hajtott, ahol egy fekete hajú lány ugrott be mellé, és elszáguldottak. Felhőnjáró Boldizsár alig tudta követni őket kis zsebkendőnyi felhőfoszlányán. De nem gondolt vele, hajtotta a kíváncsiság és az indulat, felháborodásának hangot is adott, nagyot kiáltott mérgében: Megállj, nyavalyás! A sportkocsiban a fekete hajú lány csodálkozva nézett az égre: dörög, pedig csak talpalatnyi kis felhő van az égen. Megálltak egy tóparton, levetkőztek, fürödtek, megszárítkoztak, szerelmeskedtek és aztán beszélgettek.

– Bár téged vehetnélek el, nem kell nekem az Udvari Zsuzsánna, túl szép, túl tiszta, túl okos, mit kezdenék vele? – mondta a fiú.

– Akkor ne vedd el, én itt vagyok – incselkedett a fekete hajú lány.

– De muszáj, mert gazdagok és nagy a birtokuk, mi pedig csődbe mentünk, pénzhez kell jutnunk – mondta a fiú.

– Várni fogok rád – válaszolta a fekete hajú lány.

Ezután hosszan csókolóztak.

Felhőnjáró Boldizsár annyira mérges lett, hogy bosszúból szerzett egy igen komor, súlyos esőfelhőt, és addig zuhogott a meleg nyári zápor, míg a kis sportkocsi csurig meg nem telt friss esővízzel. Mellette minden más száraz maradt.

Az Udvari család házában nagy volt a sürgölődés, készültek a nem mindennapi lakodalomra, Zsuzsánna ragyogott a boldogságtól, minden mosolya egy nyíló virág volt, azokat kötötték meg menyasszonyi csokornak, olyan szépet még nem látott a világ. Boldizsár egy leheletnyi hajszálfinom felhő szőttest hozott ajándékba, abból lett a fátyol, Baltazár pedig messze Északon gyűjtött zuzmóból készült vásznat a főkötőnek. Látta a két fiú a nagy készülődést, és tanakodtak, hogyan mondják el a rossz hírt mégis.

Ültek hárman a hatalmas ház ebédlőjében, előttük friss citromos víz mentalevelekkel ízesítve, harmat gyöngyözik a poharak oldalán, a két fiú pedig egymással pöröl:

– Én vagyok a nagyobb, nekem kell szólni! – mondta Boldizsár.

– Ugyan már, öcskös, nézz magadra, még hogy nagyobb? – így Baltazár.

– Te úgysem mered, gyáva vagy! – pattog Boldizsár.

– Még hogy én, te kis koszos – hördült fel Baltazár.

– Hát ki más, nyavalyás – háborgott Boldizsár.

– Elég legyen, hagyjátok abba! – csapott az asztalra Zsuzsánna. Az asztal előzékenyen behajlott a tenyere alatt, hogy meg ne üthesse finom kezét, de azért udvariasságból csattant is egyet. A hirtelen hangra az ajtó feletti sarokból zavarodottan felröppent egy fehér békegalamb, ide-oda cikázott a szobában, majd visszaült a helyére. Szárnycsapásainak szellője lehűtötte a kedélyeket, ismét mosolyogtak egymásra.

Az ikrek pedig kidolgoztak egy haditervet. Kellett hozzá rengeteg köd, felhő és sok-sok futás. Mikor végeztek, kezet fogtak teljes egyetértésben és ment ki-ki a maga dolgára.

A Város sosem látott még olyan szmogot, ami az esküvő napján ereszkedett rá. Sűrű, fekete, áthatolhatatlan és átláthatatlan légmassza borította be, nedvesen, koszosan, belsejében pedig forgószél cikázott, oly erővel, hogy az alaprajza teljesen összekuszálódott, utcák cseréltek helyet, kerületek váltottak égtájat, terek és a parkok csúsztak egymásba, minden és mindenki összekeveredett. A díszes esküvői menet, ami éppen elindult a Falu felé, mikor a szmog megérkezett, teljesen megzavarodott, eltévedt, sosem jutott ki a Városból. A Városvezető, mire elmúlt a rendkívüli időjárás, elvesztette székét, a gyűlésteremből valahogy kivitte a szél, összetört a tér díszkövén. Mire újat hozattak, ő már nem ülhetett bele, más időszámítás kezdődött.

Az esküvő elmaradt.

Ha tud patakokban folyni a könny, hát úgy folyt, ha tud megszakadni a szív, hát megszakadt, ha tud sikoltani a sírás, hát sikoltott, egy szó mint száz, nagyon nekikeseredett a lány, olyan nagyon, hogy egy nap után Baltazár nem bírta tovább és elszaladt. A második nap hajnalban Boldizsárnak eszébe jutott egy ötlet, felpattant egy déli felhőre és meg sem állt a Balkáni hegységig. Emlékezett a vörös fenyők erdejére, itt gyűjtött reggeli ködöt egy nagy marékkal, sötét vöröset, amit megfestettek a fák, majd a hegytetőn kevert hozzá jócskán hófehéret. Mire Zsuzsánna felébredt zaklatott, hüppögős álmából, rózsaszín köd borította a szobát, lassan megvigasztalódott.

Személy szerint nekem, az elbeszélőnek nem volt szerepem ebben a történetben, az események után érkeztem a Városba. Csak a napokban mesélte el nekem Udvari Zsuzsánna, jóval az esküvőnk után. Akkor értettem meg, a két tanúja miért lökdösődött és sugdolózott folyton olyasmit, hogy „én vagyok a nagyobb, öcskös”. A vacsora végén elköszöntek, azóta nem láttuk őket, de Zsuzsánna sokszor kémleli borús időben az eget, napos időben a messzeséget.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük