Oláh Tamás: Az idő bolondja

A Nap éget, a homok forró,
a sós lég köréd ér. Hanyatt fekszel,
hallgatod a szívedet, és lusta
pillantásodba fogod a felhőt.
Az idő bolondja, az unalom tör rád.
Súlytalan testedből tompa gondolatok
suhannak ki, a múlás eszméje
bújik elő belőled.
Az agyonunt kérdések csiklandoznak:
életünk kiért van, halálunk után mi jön?
Félnünk kell-e tőle?
Ugyan! – nyugtatod magad.
Mi rossz várhat minket,
a célok nélküli csend termébe lépve?
Mit rejthet az elfújt gyertya sötétje?
Nem lehet nehéz, fanyar mosollyal
elszakítani a szálat, ami még ideköt!
– réved szemed messze el.
Tragédiája az embernek,
hogy parányi éltét túlértékeli,
és akinek hatalma van fölötte,
pusztulásának látványa nem zaklatja fel.
Kitapasztaltam jól
milyen fogásokkal él az idő.
A surrogó nappalok után jön,
árnyéksíkon, a súlyos éj,
– ennyi az egész.

Nagyot tévedsz, ha azt hiszed
élni, halni mindegy,
s magad bírája egyedül te leszel.
Benned is egy egész mindenség él.
Bárhogy nevezed, aki őrködik fölötted,
testedbe rejtve hat, irányít.
Jelenléte nem múlik el észrevétlen,
az értelem sem marad meg feltételes módban.
Mikor az öröklétre sandítasz
az elmúlás csak elvont lehetőség.
Ha már oszladozik a festett üveglapon túli homály
ünnepelheted győzedelmedet,
de amíg élsz nem juthatsz bizonyosságra
mi tárul majd eléd szemfedőd csipkéi mögül.
Kedvből búba, bánatból örömbe lódulunk.1
Néha a könnynek is zengő hangja van,
s gazdagíthat a fájdalom is.
Kinek tele a zsebe gyakran komorul,
a szegényt meg a nyeremény ábrándja élteti.
Kit a vihar haragja vert eddig,
utolsó forintján sorsjegyet vesz,
hátha most a borús ég mögül
szerencséje kivirul.
Mikor beteg leszel, és tested kidől,
lelked lobogni kezd.
A félhalott sem fogadja el: nincs tovább.
Akit sodor az áradat, fejét magasra tartva
küzd minden levegővételért.

Álnok az éj, csüggeteg raja
rád száll, s rémülten ébredsz.
Ez keserít?
Pár gazdag óra jön, és kedvesed
királyi adománya felvidít.
Vagy úgy hiszed, mert nincs étke
ínyenc elmédnek csupán
torz akkord vagy az isteni szimfóniában?2
Önkezedet magadra emeled,
s önhitt értelmed e lépésedet
szabad elhatározásod eredőjének gondolja.
Nem így áll, tetteddel csak magadat akarod
felmenteni múltad hibái alól.
A végső titkot nem nyitja gyatra kulcs.3
Ami körül vesz nyugtalanít,
de tehetetlenséged ásításba huny,
s napjaid elmerülnek nyomtalanul.
Ennél az utálat is több,
mert annak legalább tárgya van.
S mi haszna dohogni, minek beszélni bajaidról,
ha panaszaid számláját
úgysincs kinek benyújtanod.
És mi van, ha váratlanul megszólal a telefon
mikor fekhelyedet már ravatalodnak hiszed?
Felveszed? Mit mondasz majd?
Egyedül még meghalni is nehéz.
Vagy egyszer csak víg zajok vesznek körül,
egy finom fűszer illata elér,
a jó bór íze hiteget, s felvidít,
egy halk, távoli zene nyugalmat ad.
Tenni vágyol, de tétlen maradsz.
Vagy meglátod a tárt ablakon át,
a hajnal éppen most gyúl ki
a távoli hegy csúcsán,
és Te a betóduló friss lég fátylában állva,
áhítattal nézed a természeti csodát.
Vagy felidéződik egy feléd forduló,
engedő mosoly, egy lassan rád nyíló szem.
És tessék! Máris oda a nagy igyekezet a búcsúra.
Egy fiatal nő áll a vízben,
combjait lágy hullámok simogatják.
A végtelen tükrében fürdik.
Telt körtéit érlelik a sugarak.
A parton elmosódó lábnyomok,
boldogan elterülő nagy testek
eleven lüktetésben hevernek egymás mellett,
hájuk redőit verejték tölti meg.
Föltámad a szél,
ezer pontot gomolyogtat,
a felkapott homokszemekben
ott kavarogsz Te is,
míg bele nem veszel egészen
a haragos vörös-nap célkeresztjébe.
Szent kápolnád pazar díszlete alatt
hanyatt fekszel, s köréd lebeg,
szétomol, ami volt,
szemedet lehunyod, s hagyod:
az idő bolondja gyötörjön tovább…

 

1 .Weöres Sándor: DE PROFUNDIS
2 .Baudelaire: Az önkínzó (Szabó Lőrinc fordítása)
3 .Kálnoky László: Jegyzetek a pokolban

*Első közlés