Oláh Tamás versei

Mimika

A mesebeli hétféle vonás,
fénypor változás az arcon,
minden ember-alakú lényen,
felismerhető.
A mimika teszi fel,
s rögzíti
jajszóra, vagy
ittas álomra
a kifejező gipsz-álarcot.

Szomorúság:
mérgezett
könnycseppek a szemgödör
héjperemén,
gyászt ütemező vibrálás az arcon.

Félelem:
sós cseppek
a homlokon, hópapírra festődő
fekete benti-világ.

Undor:
falánkság vissz-képe a rezegő pillákban,
penge szájban keserű-töltet,
vágtatás messze el,
kantár és zabla nélküli lovon.

Harag:
retina-pokolba hullt
lángszárnyú madár,
rózsa-pírral lefújt arcbőr,
gyúlt iker-bolygók.

Kíváncsiság:
csomópont a neuron-szövevényben,
fekete lukká tágult ablak,
fürdés a látvány szűz-völgyében.

Meglepetés:
a páros reflektor
megismételhetetlen villanása,
a radar-szem piros jelzése.

Öröm:
tébolycsönd után
boldog sikoly, minden portré éke.

Ne feledd! Arckifejezésed
másoknak küldött jelzés, rólad.

Összevont szemöldök:
gyémánt-dac, fegyverdördülés,
rád vetült láva-tekintet, futás az életért.

Félrehúzott száj:
akár egy agyő, int búcsút,
gyufaláng, mely gyorsan elenyész.

Mosoly:
tárt karokra vár,
vagy cselt sző, telhetetlen lakoma,
rokonszenv kelő Napja,
barátság eleven zsinege,
gondokat
elűző varázsnyíl.

 

* * *

 

Víz

A víz,
ez a lágy
hazai tér
ringat, tompítja
mozdulataidat
születésedig. A H2O kéklő
derűje írja le azt a csepegő,
áradó, hömpölygő folyadékot,
amitől nő, lüktet minden a Földön.
Mérges múltad kortyait nyújtotta, zavaros
jelenedben benne lubickolsz, holnapod
üdvöt nélküle nem adhat, hiányában néma
marad a bolygó. Benned is zúgnak zuhatagok,
mert a víz szeretve,  kívül-belül ölelve
vesz körül, selyem kék fodraival játszik
veled, és táncol az óceáni zenére.[1]

Máskor meg áradó gyásza
terül az öntelt emberre,
fergetege törli el
építményeit,

gátait
kacagva tapossa
szét, torló dühe elől
nincs menekvés. Halmaza illan,
fagyban jégcsapot hizlal,
szilaj folyón röpít, hűen követi
a Hold ütemét, a drága
bűnben ereje hajtja
testedet, kínzó
hiánya elégítetlen
űz, vágyaidnak
ad ízt.

Ha
sokáig
szomjazol
mohón iszod.
A víz tükrén remegő
tündéred néz nyitott
szemedbe, és sötét
csillogása csalódásodat
kutad mélyére

vonzza

 

[1]     Utalás Babits Mihály Atlantisz, egy világ, amely lemosdatta az életet című versére