Oláh Tamás versei

Add meg nekünk

Szőke nyár fénylő fiai,
és ti szent magvak,
zálogai a Napnak,
érett kalászok,
keresztbe fektetett asztagok,
rád várnak, dolgozzatok,
kelljetek fel,
kelljetek dicsérni
az Alkotót![1]
Forgó gondolat pihenj meg!
Őröld meg magodat!
Porlik, porlik a szenvedély,
rejtelmes táncban száll, száll
a szélnek megadva magát.
Pihenj meg végre!
Hunyd le szemed!
Hozd ki álom
az alvó test mélyéről
az egyetlen imát!
Az igazit, az elsőt.
Zsong a dal,
zsong a hajnal,
lüktet, dagad
a sok formátlan alak.
Vetőlapáton meztelen test
tisztító útra vár,
viszi, viszi már az indulat,
az éhes vágy.
Hasson át a végtelen
odabent!
Bent a tűzvirág,
kint az árva világ.
Százféle formát vett,
teremtett alak
sül, pirul.
Legyen ropogós, erős a héj!
Mind egy, csakis egy
istennek tetsző
nyelven beszéljen!
Repüljön az illatár!
Zúgjon át a légen,
a négy égtáj felé,
zizegőn, üdvözülten!
Halljátok mind feleim
a víg karzenét[2],
mikor a lelketlen fehér porból,
és a tűzből,
az arannyal vegyülő fényből
megszületik
az élet, a kenyér.

[1]     John Milton (1608-1674): Ádám és Éva reggeli imája (Fordította Szabó Lőrinc)

[2]     U.a.

 

*

 

Előszezon

Aranygömb lebeg
a magasban két idősík között,
körökből, foltokból font
alakok,
a gyönge ködbe fúlt múlt
képei sejlenek fel,
míg talpam alatt a jelen,
a kék és a narancs
ellentétében él.

A parton
rozsdavészes láncra verve,
régi nyarak tanúja hever.
Térdre kényszerített évek haragjai
marcangolták szét bordáit.
Itt-ott még látszanak
hús nélküli cettestén
a vörös festéknyomok.

Madár vagyok, vízre szállok.

Evezőm nagyot csobban,
a táguló gyűrűkre,
a szürke tollú napokra,
V alakú vonalakat,
fénylő redőzeteket húzok.

Ládába tett kinőtt, tarka ruhák,
gyűrött, kopott évek,
egy hirtelen fölkúszó higanybél,
értelem nélküli mondatok,
mozdulatok némajátékai,
vagonok, vérfoltos ingek,
meggyalázott asszony-ölek,
tér-kimetszések,
síkok, mezők, terek,
mint csönd a csöndben,
torlódnak egymásra.

Ne sajnálj, hiszen még élek!

A vásznamra vetülő
vékony vésetek képeit,
a mély kék égen
füst nélkül lobogó láng jeleit
próbálom megfejteni.

Gondolj majd rám derűvel!

Emlékezetem tűnt
időkkel enyeleg,
ólombetűket tesz rám.

A szenvedésekkel
teli kiáltások riogatnak,
mintha egy álomból jött festmény
alakjáról kavarognának
viharzón elém.

A fények játéka
a szürkébe váratlanul
zöldet és sárgát visz.

Villamoson ülsz,
a háttér nem látszik,
arcodat sokszorozza
a tükröződés.
Tekinteted engem keres.

Felismersz még?

Vágyakozva végigmérsz,
várom veszett
étvágyú csókjaidat.
Arcomat temetem
teremtő tájaid
dombos árnyaiba.

Álljon meg a Föld,
a fák ne nőjenek tovább!

Legyek hát mindig a tiéd,
a naptár-napok teljenek veled
ezentúl rossz hírek nélkül.

Szoríts merészen, mint a kést [1]
vérünk kicsorduljon,
legyél újra és újra a boldog győztes,
szoríts magadhoz egészen.

Mint éhes vad,
futok, a végső fáradásig.
Rohanok
előled, érted, veled.

Neves! Neves!

Süppedő szőnyegbe
fúlt sápadt szenvedéseim lépteit
hallgatom.

Ott a hűs pihenőben
is várlak majd türelemmel
a pulzáló csillagok között.

Maradj mindig az enyém!

Égi másodban is társam
leszel, ecsetvonás
a közelgő fényben.
Szőkén,
ruhádon harmatos virágokkal
festelek meg.

Beszélj! Beszélj!

Te vessél véget
tétlen magányomnak,
arcod legyen a Napom a
vágyott pezsgésben!
Megint együtt leszünk,
ott, ahol a fény tartja hatalmában
a szunnyadót,
ott élünk majd együtt
a születő új hazánkban…

Altass el kedvesem!!

[1]      Ezt a sort Pilinszky János Tilos csillagon című verséből vettem.