Oláh Tamás versei

Szálló undor

A pimasz betolakodó,
láthatatlan cirádák vonalát
követve röpdös, zúg,
birokra kél keresztet vető
mozdulatoddal,
a tükör csaló izzója miatt
hiába koppan,
örvénylik körülötted tovább,
még alvó képedre is ráül.

Táncát a tér tágra nyitja.
Irigy-mérgesen nézed
hogyan lesz
egy tetovált dekoltázson
a dísz szemétje.
Az illanó gyönyört követve
ő az első az ünnepi asztalnál.
Iszonyodva bámulod, ahogy
dőzsölve dörzsöli össze,
két édes falat szünetében,
ízelt lábait.

Ki mérgezni jött közénk
vajon minek örül?

E szálló undor nevét
a szén sötét színével
megjelölnöd nem szabad.
Még felkeltenéd vele
figyelmét azoknak,
kik a megállt időben
könnyedén ragasztják
másokra a gyűlölet
valamelyik címkéjét.

Megtalálja a rést,
s ha az éjszaka
gömbölyű csendjén
bejut közénk
béke-álmunknak vége.
Hamarosan társai
és szapora utódai veszejtő
zűrzavarában kell élnünk.
Vézna kölykök, és a hasukat építők,
üde illat árján ringók, és a testük
visszhangjába fúltak
egyformán irtóznak tőle.

Ha sújtó tenyered csattan
egy csupa szem arcátlanon,
hogy panasz-dala ne zúgjon többé feléd,
cselekedeted miatt
azt kiáltják rád: hóhér vagy!
Az áldozat, szól a magyarázat,
zsongító dalával,
csak sivár világodat akarta földeríteni.

De Te tudod, gyönge szárnyain
eléd zengő lény,
a kosztot-kvártélyt sose hálálja meg.
Rút és kemény csatából eleged van,
mégis küzdesz az ellen,
ki győzelmes hitében
szabadon cirkál,
s azt hiszi bármit megtehet.

*

Felhőszeletelő

Olíviának
1.
Magasban,
a csalogató tó fölött,
harag-fekete bánat gyűlik,
forró mezők, szomjas szántók
várják vacogva a vad szél őrületét,
várják mikor veti le végre az ég
fodros fátylát,
nehéz álma habos hálóingjét,
mikor vágja, aprítja könnyekre
a foghatatlan vattát
a felhőszeletelő,
mikor kezd pörögve, forogva
a vihar-kések sűrű éle
vizet vetni virágnak, vetésnek,
vén fáknak, tikkadt tábláknak,
mikor tűnnek el
a romolhatatlan cseppek
a láthatatlan nyílásokban,
és mikor válnak végre friss fűszerévé
a száradó zöldnek,
mikor fullad a meztelen horizont
a nedves ölelés gyönyörébe.

  1. A folyékony kristály
    boldogtalan tavában
    friss éjek, latin gyönyörök helyett
    szófelhők fals visszfénye lebeg,
    betűk érc-fénye szúr belénk,
    s keményen kiabálva követelnek
    tőlünk érintést.
    Ragok béka kórusa kuruttyol,
    hamis írásjelek nádszálai hajladoznak,
    idegen kavicsok rínak, zúzott nevek
    kerengnek a kopár képeken.
    Düh-villámok szitkai
    sercegnek, fullánkos
    káromlások hars méh-raja
    árad ránk, ütközetet vívni
    türemkedik elénk
    a jelzők hálátlan kórusa,
    menekülő rímek, hasonlatok
    kuszálják össze a sorokat.
    Kifejezések képzelt
    szabadsága szabdalja szét
    őrizetlenül hagyott nyelvünket.
    Hirdetik régóta a modernek
    egyszer minden elmúlik,
    és az írásjelek tánca többé
    fel sose támad,
    a hanyagul hulló ecsetvonásokból,
    a dőlt ékekből hamu sem marad,
    a hímzett vásznak
    tündértestű versképei
    nem szállnak többé felénk,
    s szárnyas szavaink örökkön
    a kitörölt adatok tengerén
    hányódnak majd.

***

Ez a felhőszeletelő, a négy és féléves unokám,
Lázók Olívia rajza, a versem címe is tőle ered.

*Első közlés