Oláh Tamás versei

Mondod a magadét

 

Saját hangod is furcsán,
idegenül cseng füledben,
mintha ablak mögül jönne,
és csak indulatod világolna át rajta.
Az értelem csatornái mind bedugultak.
Szád csupa ítélet,
ahány szó, annyi jaj,
titok, láncára fűzött baj,
csattanó tenyér,
méregfiola, tűnt álom,
tűszúrás, izgalom,
villámló fájdalom.
Mint egy fulladásig visszanyelt vonítás
az utcasarkon,
úgy hangzik minden szavad.
Mérgezett tövist
szúrtál belém!

Időhártya-kagyló
tapad szorosan füledre.
Tenger, szél zúg,
a világ zenéje kísérőt búg.
Sejtjeid cellájában
a bánat üvegharangja kong.
Lázas imává hömpölygő igéid
égő madárrajként surrannak ki belőled.
Szád csupa ítélet,
ahány szó, annyi jaj,
titok, láncára fűzött baj,
csattanó tenyér,
méregfiola, tűnt álom,
tűszúrás, izgalom,
villámló fájdalom.
Azt mondjátok gonosz vagyok?
Írjátok majd a sírkövemre!

 

Régen volt életed darabkái
összetapadva lapulnak benned,
mint szőlőfürtön a meddő szemek.
Igyunk kávét. Várj!
Majd kiöntöm neked.
Jó erős! Cukrot kérsz még?
Még egyet?

Halott már minden kacaj,
régen vége a vigalomnak.
Fiamat meg se ismerném.
Lányomból csak
egy szőke tincs maradt.
Vajon mikor szakadt el
a vékony fonál,
ami összekötött velük?

 

Csáp vékony ujjaidon
a kék erek rajzolatát nézed.
Egy légy mászik föl rajtad,
egészen a szemedig. Hagyod.
Nyikorgó parkettán ismerősnek
tűnő lépéseket hallasz.
Még egy utolsó szót szeretnél
mondani, de nyelved
már nem mozdul.
S hiába várod, hogy
az a vékony hang elérjen.
Csak a csüggedt csend a válasz.
Ó istenem sose értettél meg!
Hajad arcod elé hull,
s a tárgyak körülötted
folyékony üvegként olvadnak össze,
körülkerít, eltemet
a szívós magány megint.
*

Nem vagy…

Nem vagy egyedül,
akiben öntudat kél, mind hasonlít rád,
a pórázzal vezetett csak egy ideig tündököl,
az ott az örökké csüggedő, szeme meggyötör,
mellette a hiú eszmék híve, most is
szánalmas szavak szálldosnak száradó szájából,
mezét váltogatja, mint kinőtt rongyot, amott a másik,
görbült hátából ötletet ne meríts,
őszülő haja maradéka fedi fejét a nagy tudásúnak,
hajszolt évei zengenek vissza vonásaiban,
romló képed jövőbeli árnyait hozza eléd,
feléd fordul egy szerelemillatú emlékkép,
hangját hallod, ha fúj az eleven szél,
szép volt, most reggelente mosolytalan arc köszönti,
intő szózatot zeng a beszélő tükör
minden hiúnak.
Tejüvegen át az ellenséget homály fedi,
és csalókán azt hiszed arcán a durva mintákat
látva gondolataiba tudsz tekinteni.
A győztes is kihamvad hamar,
a jókedvű napokat némaság követi,
az érdek az érvek fölött,
mint hajóroncson a hullám hamar átcsap.
Hiába kapod intravénásan a józanság
szérumát, a próbált ész cseleit
kikerülni nem tudod.
Hamis szájakból
kormozva égnek az arannyal futtatott igék is,
a szélvédő üvegére tapadt teleírt lapok
zavarják a kilátást, s a kanyaron túl,
nem láthatod a ködbe vont fát, az ég rád hull,
s a cseppek zokogják el,
mímelve az imába mélyedést,
mit ért az életed míg éltél…