a hallgatás katedrálisában
üres hordó kong az este, a hegyek
hullámos gerince belecsúszik a Tóba.
bánat rejtőzik az árnyékban. fáradt
pára rogy a napozóágyra. a ház forró-
ságot lehel. virágok katalógusa a kert.
elbódul az érett gyümölcsök illatától.
az úton valamiféle látomás reszket,
mintha te jönnél. súlytalanná válok
a remélt találkozás szédületében.
megolvadnak az emlékek mint a viasz.
a levegő remeg a vágytól. egy galamb
röppen fel az álomból. az elveszettség
órájába sodródom. hívogatlak. galambom,
szállj vissza! hangom áttöri a hanghatárt.
*
neked álmodom ezt az álmot, aki a jövő
honvágyában tétovázol. tudom, túléled
ezt az önkéntes száműzetést, és a magad
módján a véglegesség szentimentális
szavait is, amiktől sírva dalolnak a cinkék.
a búcsú hangja hosszan kanyarog az úton,
azután szép elégiává olvad. nem tehetek
semmit ellene. így kell lennie. mégis
halkan zúgni kezd a fasor gesztenyefái
fölött a kétségbeesés. alakod életre kel
egy tócsa tükrében: milyen szépnek és
erősnek látlak a hallgatás katedrálisában,
ahogyan meghajolsz az emlékek fényűző
geometriája előtt.
*Első közlés
Marikám! Szívből gratulálok! 🙂 (y)