Rácz Endre versei

Embernek születtem

Oh, ti bolond, esztelen poéták!
Hej, ti álmatag, méla bajnokok!
Miért jó, mondd, keserűen élni?
S mért kell némán, magányban halnotok?

Mért jó, ha hosszú éjszakák során,
Mi álmot ad csupán csak képzelet?
S mért jó a bágyadt csillagok között
Üldözni egy eltűnő fényjelet?

És miért jó, ha néhány árva sor,
Mi e világon boldogságot ad?
És mit ér, ha költőnek neveznek,
De lelkedből kitépik álmodat?

… Az lettem mégis, tudom… bolondos,
Álomszült világ lett már az enyém.
S bár a valóság távol elkerül,
Mégis van benne éltető remény.

Hogy ki vagyok, már régen nem tudom,
S hogy merre tartok évődő talány…
Csak azt tudom embernek születtem…
Embernek… mert embernek szült anyám!

  1. 07. 26. Szerep

*

Ahol a fák mesélnek

/ Gondolataim, egy letűnt kor nyomait kutatva,
az egykori gatályi kastély helyén. /

 

Hol a fák mesélnek langyos esti szélben,
Hol az ember sétál emléktől kísérten,
Hol a bokrok árnya, mind megannyi emlék,
Ott jártam, hallgatva néma esti csendjét:

És a csönd elsírta törékeny bánatát…
Furcsa sors hallgatni némán e csönd szavát,
S érteni, mit e halk, billenő lomb susog,
Mit reánk zord idő kegyetlen’ itt hagyott.

S ti, ti büszke fák és elvadult bukszusok,
Mért nem lehet az ember köztetek unott?
Mért vél felfedezni egy-egy régi képet,
Ha az már mind halott, s amit lát kísértet?

És ti, kis virágok, mért álltok őrt ma is,
Mint tengeren eldobott s elveszett kavics?
Pompátok mért fénylik ez eldugott zugon,
Mint derengő fény: kik itt éltek, s múltjukon?

És amint hallom én egy víg madár szavát,
Úgy vélem hallani napszámosok dalát,
Kiknek tán fáj a sors, de mégis menni kell,
S ha néha szűk a bér, beérik ennyivel.

Előttem nyűtt cseléd, ismerős két szeme.
Talán a kósza sors, talán csak képzete?
Amott egy kisleány, kezében kanna van,
Előtte nagy határ, s várnak rá szomjasan.

Kocsis hajt, mögötte porfelhő, égig ér.
Büszkén hajt, dölyfösen, nem néz le semmiér’.
S az úri népek, kik hintaját megtelik,
Nekik nem fáj a sors, mulatnak reggelig.

Felnézek, nem való, talán csak álmodom:
Kisasszony néz körül, fentről, egy ablakon,
S egy legény, kit bámul, huncutul felkacsint,
S röpül az ég felé, pedig még szárnya sincs…

Ág reccsen… most felkapom álmodó fejem:
De már csak zord való… egy gizgazos helyen…
Nem értem, hol vagyok? – magamtól kérdezem. –
Hová tűnt mind a báj? – magamban kétkedem.

…Csupán a múlt üzent… törékeny volt e kép…
Ott jártam, ahol élnek még e holt regék…
Hol az ember sétál emléktől kísérten…
Hol a fák mesélnek langyos esti szélben…

2017 06. 14. Szerep

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük