Piroska és a farkas 2.0.

Valójában a Nagymama alkut ajánlott a Farkasnak. Azt mondta.
– Figyelj Farkas. Neked úgy is Piroskára fáj a fogad, én pedig torkig vagyok vele. Visszabeszél, bulizik, nem jár hittanra, szingli akar lenni, vidd el őt. Engem meg hagyj élni, el vagyok jól az állami médiákkal.
– Hümm – morogta a Farkas -, de mi a biztosíték, hogy nem versz át?
– Hogy vernélek át? – tette össze ráncos kezét a Nagyi. Amekkora nagy állat vagy, kettőnkkel is elbírnál.
Megegyeztek. A Farkas beöltözött távoli, vidéki nagybácsinak és így várták Piroskát. Aki kisvártatva meg is érkezett, kosárkájában egy lovasezrednek is elegendő gyilkos galócával, mert valahogy épp most lett elege a Nagyiból, de rohadtul, cakkumpakk.
Így történt, hogy a közösen elköltött estebéd után (Piroska csak tetette, hogy eszik), a Nagyi és a Farkas holtan borultak a nyers fából készült, népies mintázatú ebédlőasztalra (épp annyi idejük maradt, hogy elátkozzák egymást), Piroska, pedig szépen letakarta őket egy függönnyel, elmosogatott és befeküdt az ágyba, bár volt egy olyan érzése, hogy valaki jönni fog. Így is történt. Kisvártatva bekopogott a Vadász, mert neki is rémlett, hogy itt van valami dolga. És, ahogy ez szokott lenni, első látásra meggyűlölték egymást (Piroska zsigerből utálta a vadászokat és a Vadásztársaságokat), ami nem lett volna baj, de közben viselős lett. Épp, hogy fogat tudtak mosni reggel, amikor ismét kopogtak az ajtón. A Grimm testvérek voltak, egy-egy talicska kővel.
– Már bocsánat a zavarásért – szólt az idősebb jogán Jacob -, de a történetben van egy rakat kő. Azzal most mi legyen?
– Nem kő! – mondta hirtelen felindulásból a Vadász, aki amúgy is egyszerű ember volt, és üres hassal kifejezetten indulatos.
Ismét Piroska oldotta meg a konfliktusos helyzetet.
– Kerüljenek beljebb, reggelizzünk, majd csak kitalálunk valamit – bazsalyogta a küszöbön, s így is lett, mindenki megenyhült – a Vadásszal az élen. S amikor Piroska a Grimm testvéreknek feltálalta az előzi napi gomba maradékot, de nem előbb és nem később, hát épp abban a pillanatban elkezdődött egy napfogyatkozás! Wilhelm – a fiatalabb Grimm -, érzékeny volt a misztériumok iránt, így tehát megkérdezte.
– Mondd csak te Piroska, nem gyilkos galócát tálaltál fel nekünk?
– De igen – pirult el Piroska – hirtelenjében ez volt kéznél.
Ott ültek az egyre sötétedő reggelben és – mit volt mit tenni -, tovább keresték a megoldást. Bár a bizalom már odaveszett. (Talán nem tűnik érdektelennek, hogy a Grimm testvérek nem csak meséket gyűjtöttek, illetve találtak ki, de irodalom- és nyelvtudományban is jeleskedtek. Állításuk szerint a világirodalom 5 (öt) legnagyobb alakjai – Homérosz, Dante, Sekszpír és Goethe után – Petőfi zárja a sort)
– Mi lenne, ha – szólalt meg a kolbászos, hagymás rántotta ( kovászos uborkával) elfogyasztása után a Vadász – mi lenne, ha … – de nem folytatta, mert bizalmatlanul néztek rá. (amúgy hülyeséget akart javasolni). Még a légy zümmögését is hallani lehetett volna, ha nem építenek futballstadiont a közelben, a feketeség pedig mélypontjára ért, ezért Piroska gyertyát gyújtott. Hogy ettől, vagy ettől függetlenül, de a két Grimm szinte egyszerre bökte ki.
– Bölcső és kápolna.
– Nahát – pirult el újból Piroska -, maguk mindent tudnak. Vagyis ti…
– A Grimm testvérek összecsattantották a tenyerüket, megsodortak egy-egy adalékanyagmentes cigarettát, rágyújtottak és közben ismét világosodni kezdett.
– Így történt aztán, hogy négyen pár óra leforgása alatt összeütöttek egy bölcsőt, meg egy kápolnát, majd illő módon örök nyugalomra helyezték a Nagyit és a Farkast, akik megérdemelten és akaratlanul is egy szépen induló történet építőkövei lettek az ifjú pár, továbbá bimbódzó gyermeki psziché tekintetében. Ma is élnek. Soha nem lesz vége kedveseim.

*

Mátyás király elvegyül

Egy szép napon Mátyás király, aki egyébként adóforintok tömegét költötte arra, hogy az igazságos és jóságos, mint állandó szókapcsolat rögzüljön nevéhez az emberek fejében, úgy döntött, hogy elvegyül országában. Voltaképp a bizalmatlanság vezette, mert már senkinek sem hitt a környezetében (joggal), így besúgóhálózata jelentéseit is fenntartással fogadta saját reputációját illetően. Még a feleségének is azt mondta, hogy csak leugrik egy pakli nemzeti dohányért, egyedül hű kutyája tudott róla, meg a hasonmása, aki (ami) valójában egy robot volt, viszonylag egyszerű, de a legfontosabb közhelyeket és mozdulatokat tökéletesen tudta hozni, ezzel pedig akár hetekre is megoldódhatott a helyettesítése.
Mátyás próbálta felidézni a prágai, ösztöndíjas éveket, amikor még egyszerű ember volt, de hiába, így végül hajléktalanra vette a figurát, abból látott épp eleget, ha akarta, ha nem (nem akarta). Megszaggatta a legszolidabb ruháját, zsebre vágott egy marék szotyit, a fejére Ráma margarint kent (ezt máig nem értik a Mátyás-kutatók) és mikor tízet ütött az óra, kilépett a palotát a Dunával összekötő titkos folyosó kapuján (ahol egy hidroplán állt készenlétben) és bevetette magát a városi éjszakába, azon belül is egy krimóba.
Persze azonnal felismerték, de úgy tettek, mintha nem. Illetve ez sem ilyen egyszerű. Egy kerek asztalt ült kőrbe a törzsközönség, már elég kevés hely maradt a korsók, és féldecis pohárkák mellett, valahova könyökölni is kellett, Mátyás király rögtön átlátta a helyzetet.
– Mindenki az én vendégem – kiáltott boldog hajléktalant imitálva (nem tudta, hogy ilyen nincs), és a földre köpött pár szotyihéjat. Helyet szorítottak neki, így már öten ültek a szép napokat soha nem látott, levegőtlen de mégis lakályos kis helyiségben. A lakályosságot két kitömött holló egy fácán és egy fából faragott janicsár (harci öltözékben) idézte – utóbbit urlakodói rendelet írta elő, és lehetett rá lövöldözni.
– Kétszer ad, ki gyorsvonat – próbálta oldani tréfával Mátyás király az ilyenkor előforduló béna csöndet.
– Azt ismeritek, hogy miért skizofrén a holló? – szólalt meg a csapos a pult mögül, mintha épp viccmesélésbe csöppent volna bele a látogató.
Mindenki felé fordult.
– Mert hol ló, hol nem ló….kitört a röhögés, leghangosabban Gorcsev Iván nevetett, aki Mátyás király jobbján ült, közvetlen mellett pedig egy közlekedési rendőr. Majd megtoldotta.
– Hol lóg, hol nem lóg…!
Na erre már mindenki a hasát fogta nevettében, csak Mátyás király nyelt félre, úgy kellett őt hátba vágni. Ettől viszont csuklani kezdett és tán még most is csuklana, ha nem nyílik az ajtó és lép be rajta Bem anyó, aki éhbérért járt takarítani a környék kocsmáit, inkább, mint, hogy szüljön még két gyereket erre a világra. Mátyás király kamaszkori szerelmét – és a hagyományosnak mondható lengyel-magyar barátságot – vélte felismerni benne, s ettől a – lássuk be – valószínütlen, látomásszerű találkozástól elakadt a lélegzete és a csuklása is.
Leültették maguk közé (akkoriban még volt a népekben szolidaritás), Ludas Matyi és egy devizahiteles közt szorítottak neki helyet. (Ő volt az utolsó, élő devizahiteles, de csak azért, mert a keresztfia unokahúga a Fekete Seregben szolgált markotányosnőként.)
– Ma mindenki az én vendégem – csippentett szemével Mátyás király Bem anyó felé -, jól jön az itóka ilyen időkben.
– Valami barom kivágatta a környéken a fákat – csapott minden átmenet nélkül öklével az asztalra Ludas Matyi. Beleremegtek a poharak. – Ha pedig nincs fa, oda az igazság! A (szolgálaton kívüli ) közlekedési rendőr meghúzta a derékövét és készültségbe helyezkedett. Ott lógott a levegőben kimondatlanul is: ki a ludas ezért.
Erre a csapos is felbátorodott.
– – A Fekete Slepp ( sereget akart mondani, de a tudatalattija erősebb volt) meg garázdálkodik, nyerészkedik, hetente jönnek ide randalírozni ingyen-piáért..! Éltetik a királyt, de mikor lerészegednek a hollóra lövöldöznek, a janicsárt meg puszilgatják.
Érezhetően fokozódott a helyzet, Mátyás király remegő kézzel emelte egyetlen szájához ( mert az nem igaz, hogy a seggéből is szájat csinált volna) a vodkás poharat, hallani lehetett, ahogy koccanak a fogai a kétes tisztaságú üvegen.
– Záróra uraim! – szólalt meg a csapos, ami hazugság volt, de nem bírta az erőszakos jeleneteket, ami csaposnál elég ritka jelenség.
Mátyás király hálás szemmel nézett rá. Megszaggatott nadrágjából előcibált néhány nemzeti ezrest (ebből is látszik, hogy nem volt kellőképpen felkészült), az asztalra dobta, és hátrálva araszolt az ajtó felé, arcán az uralkodókra oly jellemző üres mosollyal. Kicsit meghajolt és már a kilincsen volt a keze, amikor Gorcsev Iván egy ugrással ott termett mellette.
– Ilyen késő időben, ezen a környéken nem tanácsos egyedül bóklászni miszter! Elkísérem egy darabon.
Hogy mi történt eztán, azt senki nem tudja pontosan. De sejteni lehet. A korabeli – külföldi – krónikás feljegyzések szerint, a legendásan gazdag királyi várban hónapokon át szüneteltek a fogadások, lakomák, a Fekete Sereg teljes vezérkarát és ruházatát lecserélték barnára, és minden kivágott fa helyére három katonát állíttattak. Az igazmondó juhászt és a regösöket pedig bezúzatták.
Nekem is úgy mesélte valaki a Csontbrigádból.

*Eső közlés

A képen a következők lehetnek: növény és túra/szabadtéri

Kovács Emil Lajos: Kharón ladikjai (Lakitelek)

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük