Rusai Márta: A pokoli hittanóra

– Kérem az osztályt álljon fel! – utasította a földrajz tanárnő a hatodik b tanulóit – az osztályfőnökük szeretne közölni valamit. Belépett az ajtón a jól ismert középkorú hölgy, a változatlan mosolyával, vérvörös rúzsával az ajkán. Szebb napokon mindig szólt pár kedves szót a diákokhoz, szebb napokon. Ez a nap nem az a nap volt. Tekintetével végig pásztázta a tantermet, majd így szólt:
– Borzas Bence?!
– Jelen tanárnő! – vágta haptákba magát a rézvörös hajú, kissé vézna fiúcska a középső padsorban.
– Jöjjön velem az igazgatói irodába! – mondta az osztályfőnök.
– Miért tanárnő, én kérem nem csináltam semmit sem?!
– Jöjjön, ne vitatkozzon. Ott majd megtud mindent rendjében.
Csendesen ballagtak a hosszú folyosón végig. Bence a tanárnő mögött kullogott. Bámészkodott. Úgy nézte az almazöld falakon csüngő falitáblákat, mint aki az első napját tölti ebben az iskolában. Hallotta, ahogy ezek az ódon falak egyszerre beszélni kezdtek hozzá. „ Vallatás!” „ Onnan még senki nem jött ki élve!” „ Óh, mennyire sajnálunk téged!” „ Isten legyen veled!”
Odaértek az igazgatói iroda hófehér ajtajába, amin a réztáblácska felirata is közölte, hogy megérkeztek. Az osztályfőnök kinyitotta az ajtót. Maga előtt terelgette a megszeppent gyereket. Bencét meglepte, az iroda átalakítása. Már járt itt máskor is, de akkor nem így nézett ki. Az igazgató asztala mellé került egy másik is. Hárman várták. Három szigorú tekintetű felnőtt.
– Foglaljon helyet Bence fiam! – mutatott az asztalok elé készített székre az igazgató úr. A fiú zavartan toporgott, mintha Dózsa György izzó vastrónjára kellett volna ráülnie.
– Tudja miért hívattuk? – kérdezte az igazgatóhelyettes asszony.
– Nem. Nem tudom – válaszolt szűkszavúan.
– Nem is sejti?
– Nem, kérem tisztelettel! Én megkérdeztem a tanárnőt, de annyit mondott, hogy majd itt megtudom.
– Reggel meglátogatott minket János atya. Mond ez magának valamit?
– Jaj ne! Kérem szépen igazgató úr, tudom, hogy a látszat ellenem szól, de higgye el én ártatlan vagyok.
– Ártatlan? Az atya beszámolójából nem éppen az ártatlansága tűnt ki.
– Igazgató úr kérem! Én azt sem értem, hogy nekem miért kell hittanórára járnom. Egyszerű gyerek vagyok én. Az atya tudományát nem az én egyszerű eszemhez találták ki. Csak kínszenvedés az ott töltött idő.
– Térjünk a lényegre, amiért idehívattuk – folytatta a termetes, szemüveges, erősen kopaszodó férfi. Kérem Bence, mesélje el nekünk a tegnapi hittanórán történteket. Szeretnénk magától is hallani. Most lehetőséget kap rá, hogy bebizonyítsa és megvédje az ártatlanságát.
– Az úgy volt – kezdte a beszámolót lehorgasztott fejjel. Az úgy volt, hogy beültem a templomba a második padsorba, ahogy szoktam. Én mindig ott ülök. Aztán jött Tomacsek, az idióta, és mellém ült. Mindig szemétkedik. Aztán jött az atya és elkezdte a hittanórát. Én hallgattam, amiket beszélt, közben nézelődtem. A szobrokat, a festményeket a falakon, aztán benéztem a pad alá és akkor megláttam, hogy lóg a cipőfűzőm. Lehajoltam, hogy megkössem. Addig az a szemét Tomacsek ellopta az imakönyvem és kiszórta belőle a szentképeket, amiket a nagyitól, meg édesanyámtól kaptam. Behullottak a pad alá. Vállon akartam csapni azt a hülye gyereket, de akkora ő is behullott a pad alá. Mentem utána én is. Négykézláb mászott a padok alatt. Hátrafelé tekingetett, közben szíszogott, meg a középső ujját mutogatta. Követtem, és arra gondoltam, hogyha elkapom, beleverem a fejét a pad lábába, isten engem úgy segéljen. Az utolsó padsornál járt a ganéjmarci és nem volt tovább. Így aztán gyorsan átmászott a keskeny úton a másik oldalon lévő padsor alá. Siettem utána. Kiértem én is az úthoz. Haladtam volna tovább, de hirtelen megjelent előttem két fényesre pucolt fekete cipő, amire rálibbent a fekete szoknyaalj. Rám ripakodott az atya és jól megszidott. Aztán mondta, hogy szedelődzködjem és hagyjam el az órát, és a templomot. Hazafelé pedig gondolkodjam el a tetteimen. Nagyon igazságtalanak találtam, hogy az atya csak engem büntetett, és valójában meg sem hallgatott. Tettem, amit rám parancsolt. Kiértem az ajtó elé és megálltam egy pillanatra. A nagyi szavai jutottak hirtelen eszembe. „Soha ne állj meg az ajtóban, mert ott ólálkodik az ördög is.” Lehet, hogy van ebben némi igazság, mert ahogy ott álltam az ajtóban, akkor bevillant egy kép a fejembe. A titkos ajtó. Nyitva volt a titkos ajtó. Na, vissza is lopództam. Az egész templomban ez az egy dolog izgatta a fantáziám. Beléptem oda. Hosszú csigalépcső kanyargott fel a toronyig, a haranghoz. Fel akartam menni, de akkor megláttam a templomszolgát a magasban, és meggondoltam magam. A lépcső lábánál, a fehérre meszelt tégla falak mentén kéziszerszámok sorakoztak. Hólapátok, ásók, gereblyék, na és seprűk. Volt többfajta. Lombseprű, cirokseprű, vesszőseprű. És akkor tetszik tudni igazgató úr, megint súgott az a bizonyos hang.
– Tényleg? Na és mit súgott? – kérdezte amaz érdeklődően.
– Hát, hogy a vesszőseprűt válasszam, mert az a legkeményebb és legnehezebb. Azzal várjam meg Tomacseket az ajtó előtt, úgyis mindjárt kijön ő is, és akkor rendezhetem a kapcsolatomat vele végre. Hát én szót fogadtam ismételten. Kimentem az ajtó elé, majd háttal az ajtóra tapadva meglapultam. Jobb oldalamon tartottam a seprűt. Két kézzel markoltam a kemény akácfa nyelet és türelmetlenül vártam. Nem kellett sokáig. Hallottam, hogy nyílott a belső ajtó. Aztán megnyikordult a külső ajtó kilincse is. Nagy lendületet vettem és zuh, ahogy csak erőmből tellett lesújtottam. Higgye el igazgató úr, én lepődtem meg a legjobban, mikor éreztem, hogy a seprő túl magasan fogott. Fel sem mertem nézni, csak úgy a talajon pásztázott a tekintetem, csak úgy a szemem csücskéből. Ott toporogtak előttem a fényes, fekete cipők. Kisvártatva felordított a tisztelendő a bódultságából.
– Igen, Borzas Bence. Tudjuk. Ez az atyát fájdalmasan megviselte.
– Elhiheti igazgató úr, engem is. Egyből ki is maradt öt szívverésem, aztán pedig folyamatosan minden második. No, meg elöntött a banyaláz is.
– Elhiszem fiam, elhiszem. De, ha annyira megviselte a tévedése, miért nem kért rögtön bocsánatot az atyától?
– Igazgató úr, ha látta volna az atya ábrázatát akkor, magának sem az jutott volna eszébe először. Meg aztán megint az a hang a fejemben, tudja? Most nem súgott, hanem rám rivallt, hogy fuss, ha kedves az életed! Megint szót fogadtam. Elfutottam a kapuig, de az az átkozott kovácsoltvas kapu zárva volt. Hátra néztem. Na nem úgy, mintha elvártam volna ezek után a tisztelendőtől, hogy kulcsot hozzon nekem, csak úgy spontán.
Hát láttam, ahogy az atya lehajolt és azokkal a hatalmas kezeivel megragadta a szoknyáját jobbról is, meg balról is. Térdig felrántotta, majd teljes gőzzel felém iramodott. Na, nekem se kellett több, nem zsebbe hordom én az eszemet. Elszaladtam előle. Gondoltam is, mit erőlködik már ez az öreg. Gyalázatos lenne ha egy pap elkapna egy gyereket futás közben. Bár sok időt nem hagyott nekem a csodálkozásra, mert úgy jött utánam, akár a veszedelem. Felgyorsítottam magamat a maximumra. Gondoltam is, hol tanulta ez a prédikációt? Tájfutó versenyeken? Annyira a sarkamba ért, hogy le is taposta az egyik cipőmet. Na én abból gyorsan kiugrottam. Aztán letaposta a másikat is, abból is kiugrottam. Tetszik tudni, nem ér rá az ember cipőt kötözgetni, mikor az életéért fut. Így róttam a köröket a templom körül, mezítláb, az atyával szorosan a nyomomban. Lélekszakadva rohantam, ami épp annyira volt elég, hogy nem ért el a kezével. És csak azért nem, mert a szoknyáját fogta. Már nagyon fájt a lábam és elfogyott a szuflám, de ő nem adta fel. Mondogattam is magamba, hogy én istenem, szép istenem, adj még erőt, meg gyorsaságot a lábamba. Élesen hasított a tüdőmbe a levegő, ő bezzeg alig lihegett. Mondta is, Bence fiam imádkozzon, ha kedves az élete!
Na, hogy a Boldogságos szűzanya szomorítana meg tégedet, kiáltottam mérgemben vissza.
Mire ő, ne improvizáljak, hanem imádkozzak. Imádkoztam volna én. Hiába. Minden imának csak a végét tanultam meg. Az áment. Abból pedig nem ért az isten semmit se. Ahogy a végére értem ennek a körnek és kezdtem a következőt, majdnem felszaladtam a tiszteletes hátára, alig bírtam lefékezni a lábaim. Rögtön megértettem, hogy meghallgatott engem a jóságos szűzanya. A fényes sálánál fogva úgy feltekerte János atyát a kerítés melletti csipkebokorra, hogy alig bírt szabadulni. Óvatosan bánt a sállal, biztos nagyon drága lehetett. Én kaptam az alkalmon, sarkon fordultam és sebtében felmásztam a kerítés melletti diófára. Araszoltam az egyik vastag ágán, ami kiért az utcára, aztán leugrottam és elindultam haza zokniba. Hullafáradt voltam igazgató úr, olyan hullafáradt, mint egész életemben se. De azért gondolkodtam is hazafelé menet. Mégis csak laknak valakik az égben, mert engem meghallgattak, és megsegítettek. Hát ez történt tegnap igazgató úr kérem.
– Értem! – válaszolt a férfi a szemüvege felett kukkolva.
Nos Borzas Bence! János atya tényleg kulcsot vitt maga után, hogy kinyissa a kaput, mert ő zárta be. Valamint díjazom az őszinteségét. A következő döntést hoztam meg az ügyből kifolyólag. Felkeresi a tisztelendő atyát és sürgősen bocsánatot kér tőle. Valamint az idei évre eltiltom magát a hittanórák látogatásától. Elmehet kérem!
– Tényleg igazgató úr? Tisztelettel megköszönöm a határozatot, és becsülettel eleget teszik érte. Szomorú, bűnbánó arcot vágott a vörös hajú fiú, amint távozott az irodából. A folyosón dalra fakadt és táncra perdült, még visszatért az osztályához a földrajz órára.

*Első közlés

1 hozzászólás

  1. Gratulálok Márta! Remek kis novella!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük